Az embereken kívül az oroszlán, a csimpánz, vagy más, társas életmódú állatok is ásítani kezdenek, ha ásítást látnak. Míg maga az ásítás is rejtélyes jelenség és valószínűleg minden gerinces gyakorolja, a ragályos ásítás még több kérdést vet fel. Andrew Gallup evolúcióbiológus éveket töltött azzal, hogy e kérdéskört tanulmányozza, ennek eredményeként született meg az Animal Behaviour folyóiratban nemrégiben közzé tett tanulmánya. A Science foglalta össze, amit e témáról a tudomány ma vall.
Az ásítás maga valamikor 400 millió éve, az állkapcsos halak körében alakult ki, ámna közhiedelemmel ellentétben nem azért, hogy a vér oxigénszintjét növelje. Erre talán az a legékesebb bizonyíték, hogy számos tengeri emlős a víz alá merülve ásít, vagyis akkor, amikor nem tud levegőt venni. Az ásítás és a légzés emellett teljesen különálló irányítás alatt állnak. Mi célja van vajon e folyamatnak? A legújabb eredmények alapján gyakran valamilyen állapotváltozással jár együtt (ilyen az ébredés), és hatására aktívabbá válik az agykéreg. Emellett egyre nő annak a bizonyítéka is, hogy az agy hőmérsékletét csökkenti e mozdulatsor, így az indíthatja el, ha az agy túlmelegszik. A kutató kísérletek során vizsgálta ezt, és arra jutott, hogy a testhőmérséklet változtatásával bele lehet nyúlni az ásítás folyamatába, és patkányoknál számszerűleg is bizonyította az elméletet.
A kutatásokból már az is kiderült, hogy az ásítás nagyon sok állatnál rendkívül hasonló: 100 emlős és madárfaj vizsgálata alapján a testmérethez és az agy összetett voltához mérten nagyjából azonos ideig tart.
A ragályos ásítás azonban csak az erősen szociális fajokra jellemző (ide tartozik az ember is), ám még itt is vannak egyéni különbségek: van, aki könnyebben „elkapja”, van, aki kevésbé. Kiváltó lehet akár a látvány, akár az ásítás hangja, vagy nálunk embereknél az is, ha olvasunk róla. (Ki mennyit ásított eddig a cikk olvasása során?) Vannak elképzelések, amelyek szerint az empátiának van köze ahhoz, hogy erre a ragályra mennyire fogékony valaki, más elképzelések ezt cáfolják, így egyelőre nem tudjuk, mitől függ, mennyire könnyen kapjuk el mások ásítását.
A kutató úgy véli, a ragályos ásítás az adott állat csoportjának tevékenységét hangolja össze, valamely napszakban, valamely aktivitás váltása során, és lehet, hogy a ragályos ásítás a csoport éberségét növelheti. A kutató 2021-ben egy érdekes kísérletben ellenőrizte ezt. Embereknek olyan képeket mutatott, amelyeken veszélyes kígyók, illetve veszélytelen békák voltak, és az volt a feladatuk, hogy valamelyiket ki kellett válogatniuk. A trükk az volt, hogy az alanyok egy részének a feladat előtt ásításokat mutató videókat kellett megnézniük. Ezt követően azok, akik ásítást láttak a feladat előtt, gyorsabban kiválogatták a kígyókat, mint azok, akik nem láttak ilyen videót. A veszélytelen békák kiválogatására nem volt hatása a videónak.
Aki végigolvasta a cikket, az eddig, a befejező mondatig 21-szer ásíthatott, az olvasás okozta ragály miatt (e mondattal együtt már 22-szer).