Miért alszanak egyedül a gyerekeink?

A ma általánosnak számító alvási szokások — szülők az egyik szobában, minden gyerek külön másik szobá(k)ban — egyáltalán nem volt elterjedt a XIX. század vége előtt, akkor kezdett egyre népszerűbb lenni Európában és Észak-Amerikában. Még a gazdag családokban is, ahol amúgy volt bőven miből építkezni, a gyerekek általában együtt vagy a dadusokkal aludtak. A világ számos országában (a fejlett Japánban is!) a mai napig szinte kegyetlenségnek számít, ha egy gyereknek egyedül kell aludnia.

A nyugati társadalmakban az iparosodásnak köszönhető vagyonosodás megváltoztatta az emberek gondolkodását. Az egyén magánszféráját, a lehetőséget, hogy elvonuljon másoktól, különösen éjszaka, az alvás idejére, egyre inkább a civilizáció egyik vívmányaként kezdték értékelni, és több szempontból is hasznosnak gondolták.

A gyárak munkásszállásain például mindent megtettek, hogy próbálják enyhíteni az éjszakai zsúfoltságot, amit egyrészt a betegségek, másrészt az erkölcstelenség melegágyának tartottak.

De nem csak az egészségügyi szempont volt fontos: a különalvás a „fehérség” és „európaiság” egyik meghatározó ismérve is lett. A reformerek támogatták az „egészséges és erkölcsös” egyedül alvást, és nem felejtették el megjegyezni, hogy együtt csak a „vademberek” alszanak, ami nyilván a fejletlenségüknek (primitívségüknek) tudható be.

Az egyedül-alváshoz való újfajta ragaszkodást a XX. században a pszichológia és a gyermekgyógyászat is felkarolta. Tudósok sora állt ki amellett, hogy a gyermeknek saját tér kell, hogy rendesen fejlődni tudjon, és meg kell óvni az esetleges traumától is, ami akkor érné, ha együttalvás esetén véletlenül meglátná a szüleit szerelmeskedés közben.
„A lefekvés ideje a szeparáció ideje,” – írta Dr. Richard Ferber 1985-ben – mert, ha a gyermek megtanul a szülei nélkül aludni, akkor onnantól „magára független személyként tekint.”

Természetesen vannak előnyei a saját gyerekszobának: a szülők nem zavarják a gyerekeket az esti tevékenységekkel és a gyerekek se zavarják a szüleiket, ha éppen intimebb órára vágynak; valamint könnyebb a napirendet is betartani, ha mindenki a saját idejében és helyén tud nyugovóra térni. A gyerekek bizonyos kora fölött (tinédzserek) pedig kifejezetten hasznos, ha nem egy légtérben alszik a család…Természetesen fontos, hogy a gyermekek el tudjanak vonulni, ha erre szükségük van, de ehhez nem kell feltétlenül saját szoba, megoldás lehet a padlás, egy kerti búvóhely, vagy egy hálófülke is.

Ugyanakkor gazdasági, környezeti és érzelmi előnyei is vannak az együtt-alvásnak.
Carol Worthman és Ryan Brown antropológusok szerint az együttalvós társadalmakban a családok összetartóbbak és kevesebb a generációk közti konfliktus.

De okozhatja a házastársak közti feszültségek egy részét is, ha a felek saját szobában nőttek fel: hogyan várhatjuk el a „saját erődhöz” szokott gyerekektől, hogy felnőttként tolerálják mások horkolását, mocorgását, ki-be járkálását stb.? Nem véletlen, hogy (az Egyesült Államokban) egyre több ingatlant keresnek külön hálószobával a férjnek és a feleségnek!

Ha együtt aludnánk a gyerekeinkkel, kevesebb lenne a sírás és a félelem, több lenne a bizalom, kipihentebb lenne a (kisgyermekes) szülő, talán kevesebbet veszekednének és könnyebben osztoznának a gyerekeink, és törődésből is többet kapna/adna mindenki. Amikor a gyerekek még kicsik, megnyugtatja őket a tudat, hogy nem egyedül alszanak. Ha már nagyobbacskák (és egyneműek), az éjszakai nagy suttogós beszélgetések és játékok közelebb hozzák egymáshoz a testvéreket. Emellett a közös szobában lévő testvérek rengeteget tanulnak egymástól: hogyan osszák meg igazságosan a rendelkezésükre álló teret, hogyan tartsanak rendet, hogyan jussanak dűlőre egymással a vitás kérdésekben, hogyan játsszanak együtt stb.

Forrás: Kislábnyom