Maradtam az a Márti, aki voltam

Mesélted, hogy amikor elkezdtél énekelni, apukád dühös lett, hogy hiábavalóságokkal foglalkozol.

Édesapám egy kis faluban született, paraszti családban nőtt föl, aztán a briliáns eszével és a hihetetlen tudásvágyával agrárszakemberré vált. Egyáltalán nem érdekelte sem a zene, sem a művészetek, de a híres békés-tarhosi zeneiskolában – ahol Kodály is tanított – talált rá az én szép, szőke copfos anyukámra, és vele nemcsak egy énekesmadarat vett el, de egy új világot is. Amit megismert ugyan, de igazán soha nem lett a sajátja. Zenében is csak a népzenét fogadta be, és amerre utazott, mindenhonnan ilyen lemezeket hozott haza, mert szerinte egy népnek a gondolkodásmódja, lelkivilága a meséiben, legendáiban és a zenéjében van. Ugyanakkor azt gondolta, hogy ha én zenével foglalkozom, az csakis valami tinglitangli dolog lehet. Nem rendes szakma, amiből meg lehet élni. Ő azt képzelte, hogy majd én is közgazdász leszek, és ott fogok dolgozni, ahol ő, de azzal egy szülő nem számol, hogy a gyereke nem az ő klónja. Énnekem nem volt tehetségem semmilyen földönjáró dologhoz, mint a matematika vagy a reáltárgyak. Nyilván nehéz feldolgozni azt, hogy a gyerekem nem azt szereti, amit én. Én is meg vagyok rökönyödve, hogy a fiaim egyáltalán nem énekelnek, egy árva hangot sem. Az ember azt hiszi, hogy énekelni mindenki szokott, mindenki egy kicsit fütyörészik, dudorászik, ha takarít, borotválkozik, tusol, azt gondolnád, hogy az emberből ez úgy kikívánkozik. De ők nem ilyenek. Énbelőlem viszont olyan ösztönösen röppent ki mindenféle gondolat ének formájában, mint egy madárból. És a madártól sem kérdezik, hogy miért énekel, ez számára egy kommunikációs eszköz, amin a legeslegjobban tudja az érzéseit közölni. Úgyhogy nálam ez hamar eldőlt, hogy ha haragszik apám, ha nem, én énekelni fogok.

És erre a Kassák Klub nagyon rásegített. Itt volt Sebő Ferencék táncháza, és itt olyan emberek fordultak meg, mint Féja Géza, Nagy László, Makovecz Imre, Szécsi Margit vagy Csoóri Sándor. Itt olyan szerves műveltséget szedhetett össze az ember, amit iskolában nem nagyon kaptunk meg. A kádári Magyarországon számtalan dologról szó sem eshetett, viszont a Kassákban nem voltak tabuk. Ez egy szabadegyetem volt, és csak itt hallhattunk igazi népzenét.

De aztán nyertél egy lemezt és egy lemezjátszót...

Annak ellenére, hogy az anyukám ének-zene tanár volt, nem tudtunk zenét hallgatni otthon, csak a téli szünetben, amikor haza tudta hozni az iskolai lemezjátszót. Úgyhogy hatalmas élmény volt, amikor hetedikes koromban a Magyar Rádió zenei műveltségi versenyén országos második díjat nyertem, a díj pedig nem volt más, mint egy ilyen... mai szemmel nézve nagyon röhejes szerkezet, egy hegyes lábakon álló irdatlan nagy doboz, zöldszemű rádió, és ha a tetejét kinyitottuk, akkor abban volt egy lemezjátszó. Így legalább meg tudtuk hallgatni azokat a csodálatos bakelitlemezeket, amiket apám hozott a világ minden tájáról. Úgyhogy onnantól kezdve éjjel-nappal ment a lemezhallgatás, és később, amikor a népművészet ifjú mestere lettem ’74 nyarán, akkor az háromezer forintos díjjal járt, OTP-betétkönyvben, na azon vásároltam egy ZK-145-ös szalagos magnót. Azon eredeti szalagokat, akadémiai gyűjtéseket hallgattam, én ezt ordíttattam nyitott ablak mellett, zengett tőle az egész ház. Másoknál mindenféle popzene ment, nálunk meg a széki gyűjtés. Halmos Béla, a Sebő együttes legendás prímása velünk egy házban lakott, oda nősült, és pont szemben voltak az ablakaink. Volt olyan, hogy nálam hajnali négyig szólt a népzene. Másnap mondta is, kicsit évődve, hogy hát valami marha egész éjjel bőgette a magnót, csak az az egy szerencséje van, hogy nagyon jó zenéket hallgatott. Nem tudod ki volt az, kisfiam?

Az Illés-Metró-Omega láz akkor nem érintett meg? 

Sokan mondták, hogy egy kicsit lökött ez a lány, mert miközben a fiatal bandákért rajong mindenki, én öreg néniket hallgatok. De azért én is órákig zongoráztam Beatlest és minden mást is, persze azt is csak hallás után, de ami a szívem mélyéig hatolt és teljesen a hatalmába kerített, az a népdalok világa volt. Ezért az Illést kedveltem jobban, aztán később ugye volt ez a Beatles-Rolling Stones szembeállítás, a Muzsikás együttes tagjai például Rollingosok voltak, én inkább Beatleses. Dallamosabbnak találtam, jobban tetszett az a stílus. Egyszer „jó úttörőmunkám és kiváló magaviseletem jutalmául” elvittek az Omega-klubba, és ott Kóbor János „Mecky”-től kaptam egy autogramot, és énekelhettük együtt, hogy Régi csibészek, meg Petróleumlámpa.

Az országos ismertséget az István, a király hozta meg számodra. Oda hogy keveredtél?

Levente is megjelent sokszor a Kassák Klub táncházában, Bródy meg azt mondta, hogy gyerekek, ez az igazi rock and roll, mármint a mezőségi tánc. A Muzsikás valamelyik lemezét nála, a Fonográf stúdióban vettük fel, és sok jótanácsot adott, volt olyan szám, amiben énekelt is, sőt még kurjongatott is benne, úgyhogy már ismertük egymást közelebbről. Amikor az István, a király a finisébe került, és a dalokat kellett fölvenni, akkor a Koltay Gábor által Rékának választott lányról kiderült, hogy nem tud énekelni. Így kerültem én a képbe, az utolsó pillanatban. Elmentem Leventéhez, valahol Pasaréten lakott, egy olyan házban, ami nem is volt még befejezve, malteros kupacok között üldögéltünk egy hokedlin, és Levente egy szál gitárral fölénekelte nekem, hogy mire gondol. Utána volt három napom a stúdiófelvételig, én meg kimentem a strandra, leheveredtem a fűbe, és hallgatgattam a felvételt. Aztán magamban elkezdtem elhelyezgetni. Ez a dallam, ez olyan palócos, ez olyan moldvai, ez olyan csángós, ez olyan kemény, ez olyan mezőségi... Így találtam ki azt, hogy hogyan fogom énekelni. Akkor senki nem gondolta volna, hogy ennek olyan hatása lesz, hogy felfigyel rá egy egész ország.

Az igaz, hogy magára a királydombi előadásra meg se hívtak?

Igaz. Hátul sunnyogtam a takarásban, ami a táncosokat nagyon bosszantotta, és a végén, amikor őrjöngve tapsolt a közönség, a vállukra vettek és földobáltak meg kiabáltak, hogy Márti, Márti. Korniss Péter fotóművész mesélte, hogy a bemutatón Koncz Zsuzsa azt mondta neki, hogy ennek a lánynak gyöngyök peregnek a torkában.

Aztán világsztár lettél: a Deep Forest nevű elektronikus zenei formációval kezdtél énekelni...

Én csak népzenével akartam foglalkozni, de 1984-ben én lettem az év énekesnője, az év énekese pedig Vikidál Gyula. Gyimesi csángó blúzban fülig pirulva vettem át a 700 forintos Centrum vásárlási utalványt, a Gyula meg egy irtózatos nagy, embernagyságú fikuszt kapott, ilyen díjak voltak akkoriban. Szóval én maradtam a kaptafánál, de ha jött egy érdekes feladat, film, kortárs tánc vagy bármi, amihez hozzá tudtam adni valamit, az mindig izgalomba hozott. Művészi szinten. Megélhetésiből meg népszerűsködésiből nem, mert akkor engedményeket is kellett volna tenni. Úgyhogy maradtam az a Márti, aki voltam és vagyok ma is. A Deep Forestről nem is tudtam. Meglepődve értesültem arról, hogy egy számomra ismeretlen francia popzenei formáció, a Deep Forest az egyik a capella énekemet felhasználta, és abból csináltak egy Martha’s song című felvételt, ami bejárta a világot és iszonyatos sikert aratott mindenhol. Mivel ők nem tudtam rólam semmit, csak azt, hogy egy Márta nevű lány énekel Magyarországról, ezért lett a feldolgozás címe is az, hogy Martha’s Song.

Tehát ők csak levették a hangodat egy CD-ről, te nem is kellettél hozzá?

Készítettünk egy lemezt a Muzsikással ’88-ban, a tomboló Ceaușescu-diktatúrában, a falurombolások idején, hogy az ebből befolyó hasznot az erdélyi kultúra megmentésére felajánljuk. Ezt Franciaországban adták ki, nem is lehetett itthon kapni. Ezt találta meg a Deep Forest, és így történt, hogy a Csík megyei énekemből lett egy ilyen feldolgozás, amiért az ország egyik fele elátkozott, hogy a Sebestyén Márta elárulta a népzenét. Magamtól soha nem jutna eszembe egy ilyen feldolgozást csinálni, nem az én gondolkodásmódom, zenei ízlésem. Először nem is tudtam hova tenni... hogy ebben a modern világban ez így megy? Meg se kérdeznek? Ilyet lehet csinálni? Hogy van ez az egész? Ugyanakkor elgondolkodtatott, hogy az emberiség nagyobbik feléhez nem nagyon jut el népzene a maga eredeti formájában, és egy ilyen feldolgozástól kapnak egy villanást, valamit, ami felkeltheti az érdeklődést valakiben, érzelmileg megérintheti. Ez a szám sok embert nyitott meg a népzene felé, külföldön és belföldön egyaránt.

Végül személyesen is találkoztatok, voltak közös fellépéseitek...

Igen, mert azért érdekelte őket, hogy milyen ez a Márta, úgyhogy meghívtak Lille-be, ahol ők laktak. Ők az előző lemezük után váltak ismertté, amin afrikai dallamokat dolgoztak föl, pigmeus és egyéb témákat. És annak akkora sikere volt, hogy elhatározták, hogy a világ más népeinek a zenéivel is szeretnének foglalkozni. A stúdiójukban legalább 10 méter hosszan álltak az élükre rakott cd-k, azokat hallgatták naphosszat, de nem igazán érdekelte őket, hogy valójában mi az, ami szól, csak ha megtetszett nekik egy dallam, azt kivették és felhasználták. Engem ennél sokkal mélyebben érdekel minden, és tudatosan használok – akár világzenei feldolgozásban is – különböző témákat. Ennek ellenére szerettem velük fellépni...

A Deep Forest sikere hozta meg az Angol beteg betétdalát?

Nem, nincs összefüggés, de az alaphelyzet ugyanaz: a tudtomon kívül kerültem bele. A rendező olyan motívumot keresett, ami rejtélyes, misztikus, de ugyanakkor magyar. De nem az a magyar, amit a turista a kávéházban hall. Nem tudta megfogalmazni, hogy mit keres, de kereste. És bár a zeneszerző gyönyörű szép zenei motívumokat írt, de még mindig nem volt meg a kulcsa az egésznek. És akkor meglátta az újságban, hogy San Francisco, Berkeley, Freight and Salvage Club, fellép Márta Sebestyén and the Muzsikás. De előtte valaki már odaadta neki a lemezünket, és ő ezek után meghallgatta a Szerelem, szerelem kezdetű magyarszováti dalt, és akkor döntötte el, hogy ez az, ami kell neki. Ilyen érdekes, furcsa, panaszos, kanyargós, tehát illik a forgatási helyszínekhez, a varázslatos Kelethez... Eljött a koncertünkre, ugyanabban a San Francisco-i klubban, ahol egyébként két évvel azelőtt a gyermekeim apjával is találkoztam, és aztán gyorsan hozzá is mentem feleségül és lett két gyermekem, hát ugyanott kért fel az Angol beteg rendezője, Anthony Minghella. Később aztán találkoztam Juliette Binoche-sal is, amikor Magyarországon járt, együtt vacsoráztunk, és azt mondta, a legszebb emlékeit idézi fel ez a dal. Ralph Fiennes is azt gondolta, végre szeretné már látni ezt a Mártát, úgyhogy amikor A napfény ízét forgatta Szabó Istvánnal, elmentünk együtt vacsorázni. Nagyon közvetlenül beszélgettünk, én meg elkezdtem önkéntelenül a fülébe dúdolni az éneket, és olyan volt a reakciója, mint a gyerekeké, épp hogy a torkomra nem rakta az ujját, hogy tényleg innen jön ez a hang? Apámnak megvoltak Almásy, a valódi angol beteg könyvei a Franklin-Társulat kiadásában, a sok szép Afrika-képpel, el is vittem magammal egyet, és megkértem, hogy írja alá. De ő azt mondta, hogy ezt a könyvet nem meri megszentségteleníteni, hát hogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen nagy tudós könyvébe beleirkáljon? De én mondtam neki, hogy sajnos Almásy gróffal már nem tudom aláíratni, nekem most ő az Almásy gróf. Végül úgy írta alá, hogy „Sebestyén Mártának, akinek a hangja elbűvöl és inspirál. A te angol beteged”.

De énekeltem egyszer Erzsébet királynőnek és Károly hercegnek is, ez Göncz Árpád utolsó elnöki látogatása alkalmából történt. Nem arról volt szó, hogy amíg ők esznek-isznak, én hüttyögök valamit, hanem egy fontos pillanatban, amikor pohárköszöntőt mond Göncz Árpád, akkor egész Magyarországot egy dalba sűrítve köszöntsem én is Erzsébet királynőt. Ez volt az ajándék. Az jutott eszembe, hogy egy ilyen nagy uralkodónak ki másról is énekelhetnék, mint egy nagy magyar királyról, úgyhogy egy moldvai Szent István-dicséretet énekeltem. A szöveget nyilván nem értették, bár lefordítottam előtte – nem is tudom, hogy hogy tudtam magam így összeszedni, hogy el mertem mondani angolul. Már az kihívás volt, hogy végig kellett enni egy egész ebédet, figyelve arra, hogy ne fröcsköljem le a gyönyörű krémszínű estélyi ruhámat. Meg észnél lenni abban a pillanatban, amikor azt mondják, hogy „To the Queen!”.
Arra azért figyelmeztettek, hogy a királynő nem mutat ki érzelmeket. Soha nincs az arcán sem méreg, sem harag, sem bánat, sem öröm. Ráadásul Károly herceg titkára is szólt, hogy Őfelsége be van oltva zene ellen, de így mondta, szó szerint: „She’s vaccinated against music. Sing to Charles.” Szóval, hogy Károly hercegre nézzek, és úgy énekeljek, mert ő viszont rendkívül fogékony erre a fajta zenére, hisz ott vannak a felmenői, az erdélyi dédnagymama, a Rhédey család. Ahogy befejeztem, megtapsoltak, Károly pedig megkérdezte, hogy mivel ez neki nagyon-nagyon szívbe markoló volt, hogyan tudna még ilyeneket hallani? Megígértem neki, hogy küldök majd népzenei cd-ket. Azt hittem, ez ilyen udvariassági formula, sokszor hallottam már ilyet. De aztán kiderült, hogy ez nagyon is komoly, mert kis idő múlva az akkori brit nagykövet, Nigel Thorpe keresett meg azzal, hogy Károly várja ezeket a zenéket, és ők össze is állítottak egy lemezcsomagot, csak annyit kérnek, hogy írjak pár személyes sort mellé, egy A4-es lapon – töltőtollal. Merthogy nem szabad golyóstollal írni, az udvariatlanság. És úgy kell megszólítani, hogy Your Royal Highness. Töltőtollal?! Hát az ember kisdiák korában írt utoljára töltőtollal... Na, elrohantam valami áruházba, és vettem egy ilyen rettenetes, neonszínű, 500 forintos töltőtollat, és szépen elkezdtem írni tintával. Örömömet és köszönetemet fejeztem ki, hogy Őfelségét így megérintette a hazám kultúrája, népzenéje, és kértem, hogy fogadja ezeket a dalokat olyan szeretettel tőlünk, mint amilyen szeretettel én és zenésztársaim a felvételeket készítettük. Úgy írtam alá, hogy két kisfiú boldog mamája. Személyes, egyszerű, baráti levél lett. És tíz nap múlva anyukám remegő kezekkel hozta be a válaszlevelet a Buckingham-palotából, amelyben az állt, hogy Károly nagyon hálás, amiért elküldtem a lemezeket, amikre ő nagyon vágyott, és alig várja, hogy ezeket meghallgathassa. És úgy írta alá: „Yours most Sincerely: Charley”. Állítólag nagyon ritkán írja így alá, ennyire barátian, kedvesen, közvetlenül, hogy „az ön legőszintébb Károlya”.

Van még olyan hely, ahol nem jártál, de nagyon szeretnél ott énekelni?

Nem tudom... Annyi helyen jártam már... énekeltem a Sidney-i Operaházban, a Royal Festival Hallban... Nagyon sok előkelő helyen felléptem, de nincs olyan vágyam, hogy valahová mindenképp el szeretnék jutni. Ami eddig volt, az sem azért volt, mert én akartam. Az élet vitt a szárnyán. De templomokban mindig szerettem énekelni, mert a világon legszebben ott szól a hang, mindegy, hogy egy apró Árpád-kori templomban vagy, vagy egy hatalmas katedrálisban. Mert ott az ének egyenesen oda száll föl, ahova szánjuk. Ezért is mondják, hogy az az Isten háza.