Lackfi János: „Az irodalom az életünkről szól”

Bevallom, meglepett, amikor először azt kérte, inkább írásban készítsük el az interjút. Bár sok író nem szereti a szereplést, de a számtalan előadása alapján nem úgy tűnt, hogy Ön tart ettől. Előfordul, hogy zavarba jön ilyen helyzetekben?

Ez inkább technikai kérdés, szóban sokszor elkalandozom, aztán utólag kell gatyába ráznom a szöveget, és kihozni belőle, amit a legfontosabbnak tartok. Írásban pontosabban lehet fogalmazni, de persze a spontán beszélgetés sem esik nehezemre. Bennem egyébként ott van a kutyavér, fiatalon is színpadra készültem. Van egy visszahúzódóbb énem is, szeretem a csillogó víztükröt vagy a felhőket bámulni, olyankor nem kell közönség. Szüleim mindketten írók, sok író-olvasó találkozójukon vettem részt, s akkoriban az még eléggé kolhozavató-stílusban zajlott: „szeretettel köszöntjük a fővárosból érkezett író-kőttő eeevtárzsakat”. Vagyis a humornak nem sok terep jutott. Én viszont végigbohóckodtam a gyerekkoromat, kaptam is érte számos bejegyzést meg intőt. És felnőve, közönség elé kerülve, majd egyetemen tanítva rájöttem, hogy ez a köznapi, humorosabb, közvetlenebb énem sokkal jobban „eladja”, megérteti az irodalmat, mintha gyomorbajos komolysággal feszengünk. Egy anekdota, rajz, vicc, egy sláger, egy karaterúgás figyelemfelkeltőbb, jobban „bevési” azt, hogy az irodalom az életről szól. Mert néha annyira unalmassá tudjuk tenni… Ezért szeretem a szerepléseket is, mert standupos, kisemberi stílusban körbemesélhetem a műveket.

Operaénekesnek készült, tanított, mégis az írás és a költészet maradt a fő irány. Miért?

Talán ez volt a sorsom, vagy előbújt belőlem az irodalom alienje. Valóban énekesnek készültem, komolyan is vettem, hangképzésre jártam, de aztán egy karácsonyi iskolai ünnepségen találkoztam egy lánnyal, akibe halálosan beleszerettem, miután másfél órát „beszélgettünk” a hangzavarban. Alig hallottuk egymást. A téli szünetben 120 szerelmes verset írtam hozzá, amiket természetesen gondosan nem mutattam meg neki, de mivel édesanyám már évtizedek óta foglalkozott fiatal költőkkel, odaadtam neki a legjobbakat, hogy megmondja, érdemes-e ezzel foglalkoznom. Ha az ember szülei profik, nem engedheti meg magának az amatőrködést, gondoltam. Édesanyám azt válaszolta, hogy nem rosszak, a lány viszont azóta sem tudja, hogy miatta lettem költő… Talán egyébként is az lettem volna, de az is lehet, hogy teljesen mást csinálnék. Emlékszem, amikor ösztöndíjjal kinn voltunk Belgiumban, fiatal apaként még a szobafestést is kipróbáltam egy óvodában. Annyira jól ment, hogy fel is ajánlottak még néhány munkát, tehát lehetnék Brüsszelben szobafestő. Sőt, irodalomtörténeti ösztöndíjjal is hívogattak, élhetnék belga irodalomtörténészként, de nagy komolyan azt mondtam, hazajövök magyar írónak. Vagy „szóba’ festőnek” a szobafestő helyett.

Kétségtelen, hogy a humora messze földön híres. Ez megkönnyíti az írást?

A humor az életet is megkönnyíti. Felröhögjük a letapadt lelki slájmokat, és máris jobb a kedélyünk… Ha valakit péppé akarok verni, de közben elnevetem magam, akkor a helyzet meg van mentve. Vihogva erőt kifejteni képtelenség. Tudni kell a humort szabályozni is, ami nekem nehezen megy – olyankor a hatéves lányom megjegyzi, hogy „jajj, apa, te mindig viccelsz…”. A gyermekeim kamaszkora tanította meg, hogy van beszélgetés, amit nem szabad viccekkel széttrollkodni. Mikor egy tinédzser lelke hajnali fél egykor megnyílik, és hajlandó beszélgetni pár órát, pedig az előző fél évben lehet, hogy egy szót se lehetett kihúzni belőle, akkor ott jelen kell lenni, és helyén kell kezelni a mélységeket és a magasságokat is. Ilyenkor muszáj kihagyni a kínálkozó poénokat, bár az orvosok mindig azt mondják: jobb kinn, mint benn.

A hit és a humor megfér egymás mellett?

Szerintem igen. Azt gondoljuk, hogy a Jóisten egy gyomorbajos szomszéd bácsi, akinek egyáltalán nincs humora, és majd jön a vascsővel és leveri a vesénket. Pedig elképesztő humora van, elég csak olyan teremtményeire gondolni, mint a csikóhal, a pandahangya vagy a kacsacsőrű emlős. De mire véljem azt is, amikor egy autó megelőz, és a rendszáma a következő: IRJ! Mit üzen ezzel a főnökség? Hiszen rengeteget írtam már eddig is, nem lazsálok. Aztán rájöttem, hogy ima közben elég sokszor jegyzetelem, amit mond nekem Isten, de emiatt néha rossz a lelkiismeretem. Hogy megint nem figyelek, hanem „melózok”. Ő viszont jelezte, hogy ez neki oké. Szóval ő küldi a poénokat, ha nem vesszük a lapot, az már a mi bajunk. Nem mondom, hogy erőltetni kell a viccet. Van, akinek erre nincs is igénye. Mindamellett azt tapasztalom, hogy a humor sok mindent megkönnyít, és új színben láttatja a világot.

A hit iránti elköteleződése családi mintából ered, vagy megtérésről van szó?

Nem vallásosan nevelkedtem, a nagymamám viszont ragaszkodott hozzá, hogy megkereszteljenek, amiért nagyon hálás vagyok. Bár sokféle hatás ért, próbáltak meggyőzni, hogy a hitnek nincs értelme, már gyerekként is éreztem a Jóisten jelenlétét, és azt is, hogy keresi velem a kapcsolatot. Kamaszként a feszület előtt térdelve imádkoztam Jézushoz, pedig nem parancsolt rám senki, és alig ismertem őt. Szóval a nyitottságom megvolt, de úgy igazán húszéves koromban, a jegyes­oktatáson került minden a helyére a fejemben, hála Osztie Zoltán atyának, aki felkészített minket a házasságra. A Jóistennel való szövetségem pedig azóta is tart, az utóbbi öt évben még jobban elmélyült.

A saját gyerekeinek már ezt adja át, vagy rájuk bízza a hit kérdését?

Hitben neveltük őket, esti imákkal, ünnepi készülődéssel, de mindenkinek felnőtt fejjel kell döntenie. Varga Laci püspök atya szokta mondani, hogy a Jóistennek nincsenek unokái, csak gyermekei. Hiába is erőltetjük rá egy kamaszra, hogy mindenképp jönnie kell a templomba. A minta ott van előttük, de mindenkinek a maga útján és módján kell átélnie ezt a történetet.

A tehetséget isteni adománynak tartja?

Mindenképpen, ha belátjuk, hogy Isten teremtette a világot és benne minket. Hiszen akkor mindent tőle kaptunk! Minden művészi törekvés, minden szerelem, minden igazán szenvedélyes, világalakító tevékenység egyrészt Isten adománya, másrészt Isten utánzása. A semmiből hozunk létre valamit. Alkotok, kitalálok, megpróbálok felépíteni egy rendszert, tehát az ember minden épkézláb ötlete valószínűleg isteni eredetű. Vallásos tudósok szerint ima közben rengeteg innováció születik. Nyilván imán kívül is. Ahogy esőt sem csak a hívők földjére hullat Isten. 2021-ben megjelent #jóéjtpuszi című kötetem hitről szóló verseiben jónéhányszor szerzőtársként működött közre az Úr. Olyan nézőpontokat adott, amelyekre magamtól nem gondoltam volna. Igyekszem sokféleképpen bemutatni a témát… Jézus mint szuperhős, lábszelfi a Galileai-tóval… Vajon szörfözött volna, ha ma él? Vagy simán jár a vízen? Beperelték-e Noét a Köjálnál az állatok bűze és lármája miatt? Nyit-e utazási irodát a Szentlélek? Az apostolok, akik Pünkösdkor rengeteg nyelven beszéltek, vállaltak-e nyelvtanítást? És mi lett volna, ha a kenyérszaporítás csodájára pékséget alapítanak? Persze ugyanannyi emelkedett pillanat is van a kötetben, mint amennyi vicces.

A művészeti pálya akkor sem egyszerű, ha tehetséggel vannak megáldva a művelői. A saját gyermekeit viszont sosem óvta ettől. Hogyan élte meg apaként, hogy ugyan más területen, de ők is ebben a közegben képzelik el a jövőjüket?

Dorottya lányom esetében hamar kiderült, hogy nagyon szépen énekel, és ma már képzett énekesnő, akivel mindig öröm színpadra állni. Johanna lányom is a zene felé húzott, bár nála ez megmaradt hobbinak, de azért van egy cd-je, ami be is került a Hej, Sionról fúj a szél című népdalzsoltáros könyvembe mellékletként. Köteteimet is ő szokta illusztrálni, de közben felelősségteljes állása van, egy smink- és illatszercég üzletvezetője. Dorottya elköteleződött a zene mellett, most már saját zenei világot épít, sok dalához klip is készült, és most épp egy új albumon dolgozik, amin már a saját dalai szerepelnek, a szövegeket is ő írta. Mély, szellemes, sziporkázó muzsikák, izgalmas és mély tartalom...

Irodalmi szempontból igyekezett ideális irányba terelni a gyerekeit az iskolai magyar órákon túl?

Az irodalom nyitott ajtó volt nekik, semmi személyi kultusz. Meséltem fejből, könyvből, elalvás előtt mondtam nekik verseket. Ha nem boldogultak egy-egy kötelező regénnyel, felolvastam nekik, ezt nagyon szerették. Margit lányom falja a könyveket, remek ízlése van, sokat tudtunk ilyesmiről beszélgetni. Remekül illusztrálta is egy mesekönyvemet. Van olyan gyermekem, akit nem fogott meg az olvasás, és olyan is, aki imádta Vernét, de ma már csak olyan könyvet vesz a kezébe, amiben számok vannak – ugyanis informatikus lett. Sok kampányba vontak be engem, aminek az volt a lényege, hogy megszerettessék az olvasást, de persze ezt nem lehet erőltetni. Nem vagyunk egyformák, van, aki imádja a könyveket, mást vasvillával se lehet rákényszeríteni az olvasásra. Ez utóbbi esetben is meg lehet találni bizonyos módszereket, amelyekkel eljuttatható az írott kultúra különböző kiszerelésekben. Gyerekeim esetében sem tettem kötelezővé az olvasást, de nagyon lelkesen segítettem nekik pl. a verselemzésekben. Egy idő után Simon fiam minden testvérét figyelmeztette, ha felmerült valamilyen irodalommal kapcsolatos iskolai kérdés, hogy „megkérdezhetitek apát, de az minimum másfél óra”. Ekkor be kellett látnom, hogy muszáj elfelejteni az egyetemi, másfél órára szabványosított magyarázatokat, és érdemesebb öt pontban, pár percben összefoglalni a lényeget. Szóval így nevelkedtek, de arra büszke vagyok, hogy Kapolcson, a Gryllus Danival közösen szervezett Kaláka versudvar stábja a gyermekeimből áll össze. Szerveznek, rendet tartanak, segítenek és közben sok műsort végighallgatnak, élveznek, elmerülnek a megzenésített versek világában. Büszke vagyok rájuk, hiszen akár biciklis ételfutárkodni kell, akár smink­tanácsadóként dolgoznak, akár kávézóban pincérkednek, akár alkotnak, nem restek megfogni a munka boldogabbik végét.

Mit gondol, mit adhat az irodalom a mai fiataloknak?

Az irodalom élet-halál kérdése, ennél nem tudok jobb magyarázattal szolgálni. Ha valakit érdekel a saját élete meg a szomszédé, meg úgy egyáltalán a világunk, akkor az irodalom biztos forrás. Egyébként az az igény, hogy megismerjük az életet, mindenkiben jelen van, hiszen a különböző műfajú dalok szövegein át a filmsorozatokig minden ugyanazt a funkciót tölti be: ha egy adott érzésről vagy helyzetről komplexebben el akarok gondolkozni, ezek az alkotások segíthetnek. Ezért is mondom, hogy az irodalmat érdemes naponta többször, bő vízzel bevinni a szervezetbe. Már virtuálisan is hozzáférhető számtalan értékes anyag, tehát nem kell mindenáron a könyvtárba rohanni – persze az egy szuper hely, de kapudrognak tökéletes az is, ha az interneten olvasnak jó minőségű szövegeket. Sokan veszítik el az érdeklődésüket az olvasás iránt azért, mert az első tapasztalataik rosszak. De egy-egy szerzőnek is sokféle műve van, és mindenki megtalálhatja a neki való stílust, szóval érdemes kísérletezni szerzőkkel, szövegekkel. Slam, zenés vers, jazzpoetry, van sok segítség!

Az év végén igyekszünk összegezni, Ön pedig 2021-ben egy kerek születésnapot is ünnepelt, így talán még aktuálisabb a kérdés: ha számot kellene vetnie, mennyire elégedett az életével?

Az ötvenedik életévem kapcsán sok mindent sorra vettem statisztikailag is, mert izgalmasak a számok: kb. tizenkétezer felnőtt és nyolcvanezer gyerek előtt léptem fel, nagyjából húszezer egyetemi tanítványom volt, ezerötszázszor tettem meg a Piliscsaba-Zsámbék távot, tizenkétszer kerültem meg a Földet Magyarország határain belül az író-olvasó találkozók kapcsán, jártam az összes kontinensen (na jó, a sarkkörön nem, de ott csak fókáknak lehetne felolvasni), megjelent 64 könyvem és 38 műfordításkötetem. 17 évig szerkesztettem folyóiratot, még a műfordítók egyesületének elnökségi tagságába, a szakmai képviseletbe is belekóstoltam. Szerencsére annyi élményben volt részem, ami három életre is elég lenne, szóval a pandémia alatt meg is egyeztem a Jóistennel, hogy ha kell, inkább én haljak meg, mint bármelyik gyerekem. Nem váltotta be a csekket, megmaradtam. Ez az év ilyen szempontból a háláé volt, de tele vagyok tervekkel. Nemrég jelent meg a Móra Könyvkiadónál a Nevető családfa című válogatás új és régebbi gyerekversekből. A hisztiről és a fiúvécék bájáról. Apukáról, aki susogós herceg. A dinókról, akik okosabbak, mint hinnénk. Lajcsiról meg a tajcsiról. Szupermenről, akit zsebre vágnak. Most jelent meg az Igaz mese a Mikulásról című könyvem is, ami a tavalyi, Igaz mese a karácsonyról kötet folytatása. A céges Télatyuszkák, a lila Milka-Mikulások és a növényizsírosok után megkapargattam, ki is volt Szent Miklós, és hogyan lett lavina a jóság-hógolyóból, amit elhajított. A korábban emlegetett #jóéjtpuszi akkora siker lett, hogy épp most készül a második utánnyomás, ami igazán megtisztelő. A Poket könyvautomatákban és a neten pedig elérhető Dupla medve című kötetem, amiben olyan versek szerepelnek, amiket az olvasóim által küldött témákból fogalmaztam. Akad itt gombamese, kemoterápiás rap, csapatépítős medvevers, elégia egy bajuszos lányról, dal a röhögő siratókról, de Kossuth Lajos növénygyűjteménye meg az albán tengeralattjáró is szóba kerül.

Hogyan készülnek az adventi időszakra egy ilyen nagy családban?

Nagycsalád vagyunk, de négy gyermekünk már a saját életét éli, sőt négy unokánk is született. Igyekszünk együtt is karácsonyozni, találkozni, és hatéves lányunk teljes erőbedobással készül az ünnepre, annak minden titokzatosságával együtt. Sokféle hagyományt őrzünk, sütünk flódnit a zsidó felmenőimre való emlékezésképp, de a feleségem lengyel őseiről is megemlékezünk különleges, „Oplatka-ostyával”. Mindenki tör mindenkiéből, és közben szenteste bocsánatot kérünk egymástól mindazért, amivel megbántottuk a másikat az év során. Szeretetleveleket is írunk egymásnak, elmondva, mit szeretünk egymásban – szem nem marad szárazon! Közben minden évben igyekszünk egyre kevésbé túlhajtani a készülődést, mert az lenne az igazán fontos, hogy a rohanás helyett végre megnyugodhassunk, sétáljunk, játsszunk együtt, élvezzük egymás társaságát. Fedezzük fel a másikat, önmagunkat, a közénk születő Kisdedet…

Fotók: Falus Kriszta