Kétélű kaland

Végre befagyott a tó, erre vártunk hetek óta, hogy mikor éri el végre a biztonságosnak mondott 10 cm-es jégvastagságot. Hála az évek óta nem tapasztalt mínuszoknak és annak, hogy itt nem esett jelentős mennyiségű hó, hihetetlen sima és gyönyörű lett a Velencei-tó. Gyerekkoromból emlékszem ilyenre, amikor keresztül-kasul lehetett korcsolyázni a szuper minőségű jégen, órákig kószáltunk az öcsémmel egy hátizsákkal és egy termosz teával…Gondoltam megmutatom ezt az életérzést kicsiny
családomnak is, úgyhogy elővettük a korcsolyás zsákot, és a sínadrágokat, hogy tartsunk egy leltárt, ki mit nőtt ki, mennyi az annyi, mit kellene beszerezni. Dávidkám (9) pipa, ő jár korizni a sulival, Rékának (6) direkt nagyobb korit hozott az angyalka tavaly, ruházat napi használatban, sisaknak a bicajos remek lesz, pipa! Bence (13,5) 20 cm-t nőtt a nyáron, lába Apáéval egyforma, az ő koriját használta, kell egy 44- es, sínadrág rövid, majd kölcsönadom az enyémet, nekem jó egy ódivatú is… A nagyobb fiúknak hirtelen más programja lett, nem tartanak velünk, de ahogy elnézem a sportfelszerelés készletünket, nem is baj, mert csak felváltva tudnának a jégre menni. Bori korijának tavaly levált a talpa, a ragasztás nem segített, sajnos kuka, 40-es női is a listára! Sosem volt még hokiütőnk, azt is jó lenne szerezni…

Apa és Bence sikeresen teljesítették a férfi szakasz hiányosságait, Apa kapott egy új korcsolyát, „ezt nem adom kölcsön” cetlivel, és három leértékelt hokiütő is érkezett, igaz balkezes, de a mi szintünkön szerintem mindegy. Női korcsolya nem volt két nagy sportboltban sem, így Bori is visszatáncolt a hidegre hivatkozva…

Igaz, a mínusz 12 fok és a szél nem kedvez a parton ácsorogni, úgyhogy csak öten indultunk a tóhoz, tetőtől talpig sarkvidékre öltözve, 2 termosz teával, 100-as papírzsepivel, zselés kézmelegítő párnákkal a zsebünkben. Az indulás így csak 10 percet vett igénybe, ugyan Apával mindketten leizzadtunk a készülődésben, de akkor még nem sejtettük, hogy a neheze a parton vár ránk, ahol jeges szélben próbáltuk elgémberedett ujjakkal befűzni a kisebbek koriját, miközben (én aggódva) kiabáltunk Bencének, hogy ne menjen messze, várjon meg minket.

Mire mindannyian a tó jegén voltunk, én nem éreztem a lábam a 30 éves műkoriban, a kezem pedig zsibbadt a kesztyűben, de fantasztikus volt a látvány és az érzés, hogy az öbölben, ahol nyáron fürdeni szoktunk, most egy „magán jégpályán” korcsolyázunk, a gyerekek és Apa önfeledten hokiznak, Réka ismerkedik a csúszós fogalmával, míg én a rég elfeledett forgásokat próbálgatom, persze aggódva kémlelve a repedéseket, a jég színét és hangjait…

Ha kíváncsi rá, hogyan látta ezt Apa, olvassa el az ő írását is!