Kerekesszékből a dobogóra

Fiatal korod ellenére kemény megpróbáltatásokon mentél már keresztül, hiszen tizenegy évesen váratlanul lebénultál. Mi történt?

Edzésen voltam, és hirtelen nagyon elkezdett fájni a fejem, rosszul lettem, olyannyira, hogy le kellett feküdnöm egy matracra. Ezután nem emlékszem semmire, mert elájultam, és a kórházban tértem magamhoz. Az orvosok először nem tudták, mi a bajom, hiszen akkor még semmilyen tünetem nem volt. Bent tartottak megfigyelésre, és a következő öt nap alatt folyamatosan romlott az állapotom, fokozatosan lebénultam a bal oldalamra.

Viszont a kitartásodnak hála, legyőzted a betegséget. Miből állt a rehabilitációd?

Mikor kiderült, hogy gyermekbénulásom van (máig nem tudják megmondani, hogy mitől alakult ki), gyógyszeres kezelés, fizikoterápia és gyógytorna következett. Körülbelül egy-másfél hónap után mehettem haza a kórházból, de ezt követően is néhány naponta vissza kellett járnom infúzióra, gyógytornára és fizikoterápiára. Egy év után kezdhettem el újra mozogni.

Hogyan élted meg kislányként lelkileg a történteket?

A kórházban többször megkérdeztem magamtól, hogy miért pont velem történik ez, de a családom végig velem volt, ami nagyon sokat segített fizikailag és lelkileg is. Sajnos a tizenegyedik születésnapomat a kórházban kellett ünnepelnem, és akkor tudatosult bennem, hogy innentől kezdve sok minden megváltozik. De az sose jutott eszembe, hogy ne sikerülne felépülnöm, hogy idővel ne lennék jobban.

A betegséged előtt is atletizáltál?

Korábban versenyszerűen teniszeztem, de a rehabilitáció után nem folytathattam, mert az ütőt nem tudtam rendesen, két kézzel megfogni. Édesapám viszont atletizált, és egyszer amikor elkísértem edzésre, én is ott ragadtam. Sokáig az épek között versenyeztem, viszont két éve lehetőséget kaptam arra, hogy a paraatléták között indulhassak.

Mi indított el azon az úton, hogy válts?

A 2017-es londoni Para Atlétika Világbajnokságot közvetítette a tévé, így láttam a mostani csapattársaim versenyét, és felvetetődött bennem, hogy akár én is indulhatnék köztük. Az ötletemet felkarolta az akkori nevelőedzőm, Lengyák Gyuri bácsi is, ezért utánajártunk, mi a módja annak, hogy én is a parasportolók között versenyezhessek. Először részt vettem Magyarországon egy klasszifikációs vizsgálaton, majd egy nemzetközi vizsgálaton. Ezt követően besoroltak a T38-as kategóriába, és elkezdhettem versenyezni.

Milyen kategóriák vannak, és mi alapján kerül valaki besorolásra?

A Para Atlétikában T-vel és F-el jelölt kategóriák vannak: T-vel jelölik az ügyességi és a futó számokat, F-el pedig a dobószámokat. Ezen belül négy nagyobb kategóriát különítenek el: látássérült, értelmi fogyatékos – ide kizárólag az enyhén értelmi fogyatékosok kerülhetnek, ez szigorúan szabályozva van –, gerincsérült és központi idegrendszeri sérült. Ez utóbbi az én kategóriám, ami T32-től T38-ig tart.

Megváltozott a felkészülésed azóta, hogy parasportolók között versenyzel?

Jelentős változás nem történt az edzéstervemben, maximum annyi, hogy a felkészülésemet a para világ- és nemzetközi versenyekhez kell igazítani. Emellett csak apróságokat tudok említeni, mint például azt, hogy a balkezemen való maradványtünetek miatt némiképp át kellett alakítani a konditermi edzéseket, illetve a futó tréningeken is előfordul, hogy egy-egy gyakorlatot más formában végzek.

Számomra úgy tűnik, mintha a parasportban nagyobb figyelmet kapna maga az ember. Te látsz különbséget?

Sajnos az épek világversenyéről személyes élményem nincsen, de ha a két versenyrendszert hasonlítom össze, akkor én sokkal felszabadultabban tudok versenyezni parasportban, mert jóval nyitottabb emberekkel találkozom. Mindenki tisztában van azzal, hogy a másiknak mennyire nehéz utat kellett végigjárnia, és ehhez mérten áll hozzá. Természetesen itt is van rivalizálás, de ha bármi probléma adódik, nem fordítunk hátat, hanem a végsőkig segítjük egymást. Ettől a versenyeknek teljesen más hangulata lesz, és ezért szeretek nagyon versenyezni velük.

Dubajban világbajnok lettél távolugrásban, ahová már Európa-bajnokként és világcsúcstartóként érkeztél. Éreztél nyomást magadon az esélyesség terhe miatt, hogy itt is az aranyérmet várják el tőled?

Nem elvárásnak mondanám, sokkal inkább papírformának, hiszen az az eredmény, amit stabilan hozni tudtam, a mezőnynél sokkal jobb volt. Ennek így kellett lennie, azt hiszem. A száz méternél és a kétszáz méternél sokkal jobban izgultam, mert habár azokban a számokban is olyan időeredményeim voltak, amik érmet jelenhettek, de az sokkal bizonytalanabb volt.

Amikor 100 és 200 méteren rajthoz álltál, már világbajnok voltál távolugrásban. Csalódott voltál amiatt, hogy a futó számokban viszont nem lettél aranyérmes?

Egyáltalán nem. Valójában a két ezüstnek sokkal jobban örültem, mint az aranynak, mert mind a száz méteren, mind a kétszáz méteren egyéni legjobbat tudtam futni, ami számomra hihetetlen volt, nem számítottam ilyen jó eredményre, túlszárnyaltam az elképzeléseimet. Emellett Sophie Hahnt, aki mind a két szám aranyérmese lett, nem lehet utolérni, jóval gyorsabb a mezőnynél.

Az atlétikában kiemelten fontos a mentális felkészülés is, hiszen sokszor csak pár perc van arra, hogy megmutasd, mit tudsz. Te hogyan készülsz fejben a versenyekre?

Nincs bevett rutinom, az a titkom, hogy jóban vagyok magammal. Versenyek előtt elvonulok, kicsit beszélgetek magammal, ráhangolódok fejben; azt hiszem, ez az, ami a legtöbbet segít. Sportpszichológussal csak kétszer találkoztam a világbajnokság előtt, a munka nagyobb részét most fogjuk elkezdeni.

Hiszen a tokiói olimpia a következő nagy megmérettetés. Ott mi a cél?

Tokióban két számban fogok indulni, távolugrásban és száz méteren, mert kétszáz méter nincsen a paralimpiai játékokon. Távolugrásban, ha nem történik semmilyen változás, akkor hasonlóan jól szerepelhetek, mint a világbajnokságon. Száz méteren pedig nagyon szeretnék érmet szerezni, bár azt gondolom, az nehezebb lesz, mert nagyon szoros a mezőny, de bízom benne, hogy itt is eredményesen fogok szerepelni.

A Testnevelési Egyetem hallgatója vagy. Mivel szeretnél foglalkozni az aktív sportolói évek után?

Ha minden jól alakul, idén végzek sport- és rekreációszervezés alapszakon, ezt követően szeretnék egy edzői képzést is elvégezni. Később nagyon szívesen foglalkoznék gyerekekkel, vagy parasportolókkal, de még nagyon fiatal vagyok, ezért egyelőre sok mindent el tudok képzelni. Ami viszont biztos, hogy mindenképp a sport közelében szeretnék maradni.

A betegséged szövődményeként a bal kézfejeden nem tudod kinyújtani az ujjaidat. Ez okoz nehézségeket a hétköznapokban, vagy már természetesnek veszed?

Együtt élek vele, de ha kicsit türelmetlenebb vagyok, fel tudom bosszantani magam azon, hogy nem tudok két poharat egyszerre megfogni, hogy nem mindig tudom elsőre összegumizni a hajamat, vagy hogy hosszabb idő bekötni a cipőfűzőmet. Emellett az egész bal karomban van egyfajta görcsösség, és a lábamban is mutatkoznak enyhe tünetek, de ezt csak a gyógytornászom veszi észre.

Vas megyében a fogyatékkal élők nagykövetévé választottak. Mit üzennél a sorstársaidnak?

Tudom, hogy nem könnyű az életük, és az ember ilyenkor hajlamos beletemetkezni a nehézségekbe és a fájdalomba, de mindenkinek megvan a maga keresztje. Szeretnék minél több erőt és kitartást adni nekik ahhoz, hogy ki tudják hozni magukból a legjobbat, hogy küzdjenek egy jobb életért, mert tudom, hogy képesek rá.