Kéne már egy jó nagy buli!

Mártira például rászólt, hogy aki nem tudja fél perc alatt bekötni a cipőfűzőjét, az hordjon tépőzárast. Spirike vállát két kézzel megragadta, és rázni kezdte, méghozzá úgy, hogy a feje majdnem leesett a nyakáról, csak azért, hogy ne bambuljon éjjel-nappal a Nirvánába, hanem pucolja meg az ablakot, ha fényt akar látni. Még Szakinak is beszólt, azt találta mondani neki, hogy hiába sportos meg aktív, ha nem tekint ki a lüktető valóságba, és nem igyekszik együtt lélegezni a vad és izgalmas történésekkel végre.

Mikor aztán elrohant, és magunk maradtunk, és megnyugodtunk, és sajtos pogit ettünk, és újra szeretettel tudtunk Pistire gondolni, megállapítottuk, hogy nyilván a piros betűs napok bánthatták szegényt. És már csak legfeljebb egy hét, és Pisti megint a régi lesz, vagy még annál is régibb.

Csakhogy két hét múlva Pisti megint felturbózva érkezett, még állni sem tudott egy helyben, nem hogy ülni, fura görcs rángatta a lábait, a kezével meg folyton a levegőben csapkodott, mintha szúnyogok vagy éjibogarak zúgnának körötte, de utóbb kiderült, hogy dehogy, nem a bogarai rángatják, hanem a baromi jó zene, ami a fülhallgatóján szól, és ami betölti szívét, lelkét, és szétrázza életerőtől duzzadó izmait, mielőtt úgy járnak, mint a mi karanténos, szétplöttyedt, zombi rostjaink, amiket már rég nem szabadna izomzatnak nevezni.

– Na, elég! – állt fel erre Szaki, és úgy nézett Pistire, hogy nyomban leesett a fejéről a bőrszíjból font gyöngyös madzag, ami szellemi hovatartozását volt hivatott jelezni, mondjuk, hogy indián vagy hippi vagy krisnás, vagy valami hasonló.

– Most szépen kiszeded a füledből a dugókat, és leülsz ide egyenes háttal, összezárt térdekkel, a kezedet pedig ügyesen a combjaidra helyezed – mondta. – Várunk egy-két percig, amíg lenyugszol, aztán elmondod egy tőmondatban, mi a fene bajod van már vagy két hete.

Pisti, mintha szuggerálták volna, tette, amit Szaki mondott, sőt, még két mély levegőt is vett, ki is fújta szépen, aztán csak annyit motyogott:

– Muszáj végre bulizni menni.

És mintha a bolygó egy pillanatra megállt volna, mintha a nap is szebben sütött volna, mintha a volna ott sem lett volna.

– Ó! – sóhajtott szívbemarkolóan Spirike.

– Bulizni! – révedezett Márti.

– Sörözni! – morogta elérzékenyülve Szaki.

– Borozni! – ujjongtam én.

– Sörözni. – fűzte hozzá Szaki.

– Utazni, dalolni, nevetni! – duruzsolta Spirike.

– Utazni, sörözni, borozni, dalolni, táncolni, színházazni, ínyencségeket kóstolni – ujjongott Márti.

– Virágcsodákat megszagolni, állatkákat simogatni, embereket megismerni – lelkendezett tovább Spirike.

– Zsibvásározni, sztárvendégezni! – ugrándozott Márti.

– Koncertezni, néptáncolni, nevetgélni! – kiáltott fel végre az azóta megkukult Pisti.

– Sörözni – jelentette ki Szaki olyan hangsúllyal, hogy voltaképp pontot is tett az ügy végére.

Már csak azt kellett kitalálni, melyik égtájra utazunk augusztus idején, mivel az ország telis-tele van zengő meg bongó, pörgő meg forgó, kulturális és kulináris, nyammogó és dülöngélő fesztiválokkal, ahol alig várják, hogy öt lökött csaj megérkezzen.

Pisti azt javasolta, menjünk akárhová, csak menjünk már, mert tuti, hogy szuper jól fogjuk érezni magunkat (és már megint repkedtek a karjai, és visszakerült a fejére a bőrmadzag.)

– Az akárhová az ugyanaz, mint a sehová – jegyezte meg Szaki, és hozzátette, hogy csak a precízen megtervezett célokat lehet kivitelezni.

– Nekem tetszik ez az akárhová – lelkendezett Spirike. – Mondjuk, írjunk fel tizenöt-húsz fesztivált tizenöt-húsz papírdarabkára, aztán pörögjünk a tengelyünk körül tizenöt-hússzor, pontosabban annyiszor, ahány papírdarabka van, és aztán húzzunk ki egy fecnit.

– Már csak az a kérdés, hogy húzunk ki négyen egyetlen cetlit – tette hozzá Szaki, amin mindenki jót nevetett, kivéve Spirikét. Mert ő gondolkodott. És arra jutott, hogy a neveinket is írjuk fel, aztán húzzuk ki, hogy ki húzza majd ki a helyszínt. Aztán elpittyedt.

– De a nevet ki húzza ki?

Márti azt javasolta, hogy maradjunk a fővárosban, ott is lehet fesztiválozni, és még aludni is haza lehet menni.

Na, ezt egyöntetűen leszavaztuk, mert milyen fesztiválozás az, ahonnan nyugovóra hazatér az ember lánya.

Pisti szerint vízpartra kell menni, mert nincs üdítőbb a megfáradt, tánctól zsibbadó lábaknak, mint a langyos Balaton. Spirike viszont retteg a víztől, így ő valamelyik szép várost javasolta, én viszont egy borpincékkel teli, hangulatos kis falut. Szaki ugyanezt, csak söröshordókkal. És volt még ötlet meg javaslat, és még több fesztivál a neten, ahány csillag az égen.

Szóval megyünk fesztiválozni. Bulizni, táncolni, enni meg inni, nevetni, ÉLNI! Ez már biztos.