Január Herceg

Én nem tudom, hogy milyen a jövő művészete, az azonban biztos, hogy a legendás KEX zenekar énekese, aki 1971-ben az NSZK-ba disszidált, korunk egyik legfontosabb művésze, annak ellenére, hogy sajnos rajzai, festményei, szobrai, írásai, kevesebb emberhez jutottak el, mint a dalai: az Elszállt egy hajó a szélben, a Nincsen apám, se anyám, a Zöld-sárga, vagy A család.

Ez utóbbit a 30Y most is műsoron tartja, nem véletlenül, hiszen Baksa szövegei, előadásmódja és figurájának elementáris ereje a '80-as évek magyar undergroundjától és mainstream rockzenéjétől kezdve a '90-es évek alternatív bandáin keresztül a napjainkig átszövi azoknak a zenekaroknak a dalait, akik mondanivalóval bírnak.

Képzőművészeti munkáiból Magyarországon '96-ban nyílt először kiállítás, majd 2007-ben Székesfehérváron volt nagyobb tárlata, de a világ számos galériájában megtalálhatók munkái.

Mivel Január Herceg Kexen túli munkássága nincs benne a köztudatban, ezért gondoltam, hogy kihasználva a Cseh Tamás Archívum nyújtotta segítséget – mivel itt nemcsak a névadó, de a korszak emlékeit is folyamatosan dolgozzák fel, és teszik elérhetővé honlapjukon –, bemutatok néhány írást és rajzot Baksa Soós János műveiből. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Cseh Tamást is ő beszélte rá arra, hogy nyilvánosan fellépjen, előtte neki ez eszébe se jutott.) A fehérvári kiállításhoz írott gondolatai, azt hiszem, örökérvényűek:

„Ötvennyolc éves vagyok, amit ember megcsinálhat az életben, annak nagy részét már elvégeztem. Nem szerelek le, tovább dolgozom, számítok még nagyon jó versekre, képekre, szobrokra, de most egy kicsit pihenek, mert az utóbbi időben annyit dolgoztam, hogy kiégett pár huzal a fejemben, kórházban kötöttem ki. A szervezetre figyelni kell, mert egyébként kedves, és kitart mellettünk. A nélkülözések idején a gyomromhoz verset is írtam, és képet is festettem tiszteletére, az volt a címe: A hős gyomor. (...)

A Kex együttes emlékeimben úgy él, mint egy nagy baráti társaság. Nem igaz, hogy lázadók voltunk. A zenénkbe belemagyaráztak mindenfélét, pedig gyerekkorban nem voltam tudatos alkotó. Tiszta szívvel dolgoztam, és parodizáltam sok butaságot, amin így az emberek nem bosszankodtak, nevettek.

Verset írok, festek, szobrot, ékszereket, diaképeket készítek, zenélek. Eggyé váltam a planétaszemélyiséggel és annak több milliárd éves kultúrájával. Ez pedig felrajzolt előttem egy tiszta horizontot, amelyen oda repülök, ahová csak akarok. Váltókorban élünk, a homo sapiens időszaknak vége. Vitái már nem érdekelnek, a hadtörténeti múzeumba valók. Az új világkép összefüggő rendszer, egyenrangú szereplői a csillagok, növény- és bogárkollégáink, embertársaink... Tudomásul kell vennünk, hogy együtt üzemeltetjük az univerzumot, melynek alaphangulata a vidámság. A szomorkodás vagy a düh azokat gyűri le, akik nem élik meg az életkészítés örömét, az életet vetélytársnak tekintik.

Munkám része az is, hogy harmincöt éve mindennap három oldalt írok a naplómba, úgy harmincötezer oldal körül járok. Ezt úgy kell elképzelni, mintha naponta felszállnék egy repülőn, és kitekintenék a tájra, ami egy picit állandóan más. Látszólag ugyanolyan, de mégsem. Mint a barackfa termése, amelyik minden évben egyformának tűnik, pedig mindig egy picit finomabb.

Én már pionyír művész maradok. Államosítottam magam, nem érdekel a karrierművészet. Azt tartom fontosnak, hogy ebben a váltókorban embertársainkat gyönyörködtető, szép termékek készüljenek. A művészet nem azért van, hogy a dolgozókat elgondolkodtassa, hanem hogy kikapcsolja őket. Kötelező szép dolgokat előállítani, de még szépen öltözködni, gyönyörűen kinézni is kötelező. Ha az állatok kitesznek magukért, és a növények is csinosak, mi sem maradhatunk le.

Ötvenéves koruk után nagyon sokan az öregembert kezdik alakítani, holott ekkor csak a felnőttkor kezdődik, amely poétikus, de mindenképpen olyan, amilyenné formáljuk. A halálról hülyeség beszélni, mert ha úgy vesszük, még senki sem volt halott. Viszont nekünk, művészeknek kötelességünk megszerettetni az emberekkel a halál gondolatát, kedvesen vélekednünk róla, embertársainknak ugyanis tudomásul kell venniük, hogy egyszer mindennek vége van. Amikor az utolsó serclit megesszük, nem siránkozhatunk, hogy jaj, jaj, elfogyott a kenyér. Majd valaki süt újat.”

Nem tudom, hogy milyen a jövő művészete, az azonban biztos, hogy a legendás KEX zenekar énekese, Baksa Soós János korunk egyik legfontosabb művésze, annak ellenére, hogy sajnos rajzai, festményei, szobrai, írásai, kevesebb emberhez jutottak el, mint a dalai.