Intimitás és függőség

Az sem titok, hogy ifjúkorában volt magasugró bajnok, élt párkapcsolatban, és hindu szerzetes is akart lenni
De hogy Pál Feriről szóljak – ahogy mindenki hívja –, őt tíz éve ismerem. Betévedtem egy keddi alkalmára, és azóta járok – ottani zsargonnal élve – „pálferire". Mert olyasmiről beszél, amivel kevesen állnak közönség elé, hitelesen pedig még kevesebben: az élet legfontosabb kérdéseiről. Lefegyverző tudású előadóként, saját életéből vett példáiban is szerethető, esendő emberként, kitűnő humorával hódító show-manként – és bár civilben, csöppet sem paposan, de mégiscsak papként. Legújabb könyve, A függőségtől az intimitásig, a párkapcsolati problémákat, vagyis előadásainak egyik hosszan tárgyalt témáját járja körül.

- Mi volt a fő mozgatórugója annak, hogy pap lettél, és miért kezdtél lélektannal foglalkozni?
- A segítő foglalkozás, így a papi és a lelkigondozói pálya gyökerei mindig a családba is vezetnek, tehát a gyerekkorba. Mindkét hivatásom abból fakad, hogy magamon és másokon próbáltam segíteni. Bár valamilyen formában Isten hívja el az embert a papságra, ehhez kell egyfajta hangoltság, és hogy ez milyen sérülésekből és gazdagságból fakad, az nem választható el a családtörténetünktől. Én egészen konkrét belső párbeszédet folytattam Istennel, mielőtt úgy döntöttem, pap leszek, de a hívás nem mindig ilyen közvetlen: másokon keresztül is történhet, és ez nem csak a papságra igaz. Benne élünk egy családban, a közösségeinkben, a hazánkban, és lehetünk arra érzékenyek, hogy mire, kire van szükség. Ha kimész az utcára, és húsz koldus állít meg, akkor még mit kellene Istennek mondania?

- Ahhoz, hogy magadon vagy másokon hatékonyan segíts, nem érezted elégnek a papként rendelkezésedre álló eszközöket, utakat?
- Az egyház még mindig elsősorban kész válaszokat ad, csupa olyan kérdésre, amit a fiatalok nem tesznek fel. Mi azt mondjuk, az üdvösség Krisztusban van, az üdvösséget így és így éred el. Mire a fiatal: „ezt értem, de mi az az üdvösség? Jobb-e annak, aki üdvözül, mint aki nem? Van egyáltalán olyan?" Ráadásul az egyház az embert hagyományosan társas lénynek tartja, és úgy szólítja meg, miközben a mai ember elsősorban rendkívüli, egyedi létezőnek tekinti magát. Mondok példát. Az egyház gondolkodásában fontos, hogy előbb-utóbb ráébredünk, követtünk el bűnöket, amire Krisztus megbocsátása választ jelent.

Igen ám, de akkor ismerjük föl a bűnt saját személyünkhöz tartozónak, ha a társas kapcsolatok részeként látjuk magunkat. Mert ahhoz képest vagyok bűnös, hogy mit tettem veled, vagy mit mulasztottam el. A ma embere inkább az egészség-nem egészség, boldogság-boldogtalanság dimenziójában látja magát. Azzal foglalkozik, hogyan gyógyítsa a sebzett lelkét, hogyan teljesíthetné ki a személyiségét. Ezért nekünk az a dolgunk, hogy először megkérdezzük, neki milyen kérdései vannak, majd ezekre igyekszünk válaszokat találni a hagyományunkból, kincseinkből.
-Te a saját nyelvén, problémáin keresztül szólítod meg a hozzád fordulót.



Remélem. De ez nem stratégia, nem kommunikáció kérdése. Bennem is ott van az, aki úgy kérdez, mint a többség. Az ő útjukat is járom. Érdemes különválasztani, hogy a lélektani szakembernek mi a célja, és a papnak mi. Az előbbi a lélek egészségével, az utóbbi az üdvével foglalkozik, és amire az egyik választ ad, arra a másik nem biztos. Valakinek a kérdésére adható a lelki egészsége szempontjából előremutató, de spirituális szempontból kártékony válasz, és fordítva. Ami izgat, hogyan lehet a kettőt összehangolni, hogyan lehetünk „egészséges szentek". Ezt nyilván nem érjük el, de azért jó célkitűzés. Tíz év komoly belső munkám van abban, hogy a pszichológia és a teológia értékeit megpróbáljam integrálni magamban. Meg kellett küzdenem azért, hogy legalábbis használható egységbe rendeződjenek. De elfogadható lett számomra az is, hogy az élet megértését segítő modellek nem szükségképpen hangolhatók össze. Mégis, valami egység eleve adva van, legfeljebb nem tudjuk szavakban megragadni.

- Nem nézték rossz szemmel az elöljáróid a lélektani útkeresésedet?
- Ki milyen szemmel néz, az sosem zavart abban, hogy tegyem azt, amiről azt gondoltam, az a dolgom. Kétségtelenül voltak konfliktusok, néhányan előítéletekkel, kétkedve vagy aggódva figyelték, hogy pszichoanalízisre, pszichoterápiára, önismereti csoportokba járok. Mindez párhuzamosan zajlott a papságra készülésemmel, és ahogy a felszentelésem után tovább foglalkoztam teológiával, úgy folytattam a lélektani tanulmányaimat is.

- A kedd esti előadásaidnak ma már inkább a pszichológiához van közük, mint a teológiához – pedig ha jól tudom, hittannak indultak.
- Igen, az első papi helyemen, Terézvárosban, fiataloknak tartottam hittanórákat, ami aztán annyira kivirágzott, hogy a negyedik év végére már kétszázan jártak. Amikor megkaptam az áthelyezésem Rákoskeresztúrra, többen velem akartak jönni. Kitaláltunk egy kompromisszumot, hogy ők ott maradnak, cserébe én előadásokat tartok nekik, semleges helyen. Mert a közösséghez tartozás fontosabb, mint a paphoz tartozás. Tehát négy év után, amikor profán helyre költöztünk, már nem hittant tartottam. Alkalmaknak nevezem őket.

- Trükkös, mert nem utal semmilyen témára.
- Mindenki maga sejtheti bele, hogy mire is alkalmak ezek. Sok színes dolog belefér. Elsősorban olyan kérdésekre keresek válaszokat, amiket a hozzám fordulók hoztak. Viszont ezek közül úgy válogatok, hogy mi az, ami engem is érdekel. Mert ha tíz éven át kiállok minden héten egy és negyed órára, azt ne csak kötelességből tegyem. Így – remélem – sikerült megőriznem a lendületemet is.

- Mindig sok személyes példát hozol. Folyamatosan reflektálsz magadra a témák kapcsán?
- Minden témát áteresztek magamon. Amikor egy témába belekezdek, azt mondom, idáig ezt és ezt gondoltam erről, de most nézzük meg, hogy is van ez; hogy is vagyok én ezzel; a hozzám fordulók hogy is lehetnek ezzel; mit hallottam tőlük erről. Ezek a kérdések mindig ismeretlen világba visznek, és feleslegessé teszik az általam elgondolt válaszokat, mert mire egy folyamatnak, ha nem is a végére, de megfogalmazható állomásáig jutok, már mások lesznek a hangsúlyok. Kirázna a hideg attól, hogy kincstári válaszokat adjak komoly kérdésekre.

- Ugyanakkor óriási mennyiségű szakirodalmat is feldolgozol az előadásaidhoz.
- Másodéves papnövendék voltam, amikor ógörögből Aiszóposz-meséket fordítottunk. Az egyiknek a csattanója-tanulsága így szól: „Az élet rövid, a tudomány hosszú". Hát még ma milyen hosszú. A kikristályosított igazságokat, melyek kiállták az élet próbáját, hajlamos vagyok elfogadni. És nem hiszem, hogy az egyén általában okosabb lehet, mint a közösség, amelynek tudása lehet akár egy tudományág, vagy a vallás. Ezekből részesedhetünk. Nem kell feltétlenül új dolgokat kitalálnom. A meglévő bölcsességeket kell átszűrni a jelen realitásán, attól épp elég egyediek és színesek lesznek.

- Hogyan választottad ki az előadás-témák közül, melyikből szülessen könyv is?
- A Tükör által világosan azért lett az első, mert annak az anyaga nem lelhető föl interneten, ellentétben a későbbi előadásokéval. Az új könyv, A függőségtől az intimitásig pedig a téma aktualitása miatt fontos. Egyházi közegben nagyra értékeljük, ha egy párkapcsolat házasság-formát ölt, családdá bővül, és életre szól. De mintha háttérbe szorulna, milyen az életminősége a házaspárnak.

Márpedig a boldogság függ attól, mennyire képesek a családtagok meghittségben élni, mert ez alapvető emberi szükségletünk. Sokan hősiességig menő áldozatokat is hoznak, hogy a családjuk együtt maradjon, miközben nem tudják, mit kellene tenniük a meghittség fönntartásáért. Ugyanakkor látom a másik oldalt is a nem hívő emberekkel való találkozásaimban: az elköteleződés nehézségeit, hiányát, amely a bizalom, és így a meghittség ellenében hat. Az intim kapcsolat mindenki számára természetes vágy. De hogy mi segíti és akadályozza, arról hívőknek és nem hívőknek is alapvető információik hiányoznak.

- Ez információk kérdése?
- Az információ önmagában kevés, azonban kitágítja a szabad cselekvés terét. A realitás megismerése nemcsak megtámogathat egy döntést, de a hiányában akár nem is kerülünk igazi döntéshelyzetbe. Ha például, tényként tudom, hogy nem létezik hosszú távú párkapcsolat krízispontok nélkül, pláne nem, ha a felek meghitt kapcsolatban élnek, nem csak egymás mellett, akkor ezekre nem úgy tekintek majd, mint a kapcsolat gyengéire. És nem az lesz a kérdés, hogy akkor mégsem ő volt-e az igazi, hanem, hogy hogyan tud a kapcsolatuk úgy fejlődni az együtt átélt természetes krízisek által, ahogy azok nélkül sosem fejlődhetne.

- Maga a meghittség képessége is tanítható?
- Inkább tanulható. De az is lehet az információ szerepe, hogy valaki el tudja dönteni, vállalja-e az intimitással együtt járó kockázatot. Tudni kell, hogy egy hosszú távú kapcsolatban a meghittség csak az önmagunk árnyékával való szembesülés kockázatával tud felmerülni. Reális döntés lehet az is, ha ezt egy pár nem vállalja. De akkor ők döntöttek így.

- Biztosan neked szegezték már a kérdést, hogy: „de hát egy pap miért ír a párkapcsolatokról?"
- Székely Ilona, aki apáca, és nemzetközi hírű kiképző családterapeuta, szintén sokszor kapta meg kérdésként, hogy lehet valaki apáca és családterapeuta. Ő azt válaszolta: „Én apáca vagyok és családterapeuta. Te vagy tudsz valamit kezdeni ezzel, vagy nem. Ha nem, másvalakire van szükséged." Én pap vagyok, aki az intimitásról írtam könyvet. Biztos rosszul érezném magam, ha azt írtam volna, hogy mit hogy kell, és nem kell tennie valakinek. Ehelyett, reményem szerint, inkább továbbgondolni-valókat vetettem papírra.

- A te életedben az intimitás valamilyen módon megélhető?
- Megélhető, igen. Rettenetes volna, ha teljesen le kellene mondanom róla. A meghittségnek nagyon sok szintje van. Létezik meghittség szellemi, lelki szinten, de a kommunikációban is. Attól, hogy pap vagyok, férfi is vagyok, és ha a másik nő, akkor a kapcsolatunk férfi-nő kapcsolat – is. Emberként nagyon sok dimenzióból állunk. Közkeletű álláspont, hogy az intimitás a beteljesedett szexuális együttléttel egyenlő, de ez nem így van. És a meghittség tere is sokféle, a meghitt pillanattól a találkozáson át a mély kapcsolatig, amely például, lehet barátság. Érdekes, hogy a szakirodalomból szinte hiányzik a baráti kapcsolat lélektana, pedig milyen fontos lenne. Az én életemben is kiemelkedő helyen áll. Több mély baráti kapcsolatom van, régiek és újak egyaránt; sok nyilván nem lehet, mert ugyanaz a mélység néhány embernél többel nem megosztható.

Éjjel 11 órakor köszönök el tőle. Két héten belül most ért rá egyedül. Igaz – mondja –, évek óta próbál nem többet dolgozni, mint amennyit bír, de nem nagyon bánja, hogy sikertelenül. Kérdőn nézhetek, mert még hozzáteszi: „Sürget az élet rövidsége."

Pál Ferencet nehéz volna bárhová is besorolni. Volt magasugró bajnok, élt párkapcsolatban, és hindu szerzetes is akart lenni.