Infokommuna

Merthogy akad motiváció, bőven! Természetes ösztön, hogy mindent tudni akarok, mint gyermekkorunk szovjet rajzfilmhőse; a bolygó dióját játszi könnyedséggel törik fel világvevő készülékem diódái, a plazmán áradó égi csatornák vagy a fénysebes világsztráda hálózatai. Egy patt, egy klakk, egy klikk, s máris helyben utazom. Ráadásul igazi társasút ez, hiszen manapság interaktív minden tartalomszolgáltatás. A végtelen létszámú csoportok lelkes vándorai betelefonálnak, SMS-t küldenek, és szólnak hozzá, rendületlenül. Amúgy az anonimitás szép maszkjának árnyékában, de véleményt formálnak, vezérelve az igazság érzetétől. Mindenki lehet akárki. Még jómagam is.

Ön tudatos? Hát persze! Olyannyira, hogy már a névtelenség „kiszerkesztésében” sincs teljesen igazam: a közösségi oldalak, azaz a webkettő megjelenésével arccal, névvel vállal(hat)ja mindenki az Én jelenlétét. És tudhat mindenkiről. Fizikális jelenlét – idő, tér – immáron nem szükségeltetik a nagy találkozáshoz... Ha a létezés feltétele a bátorság, e nüánsznyi elidegenedéstől eltekintve, legjobb úton halad az emberiség! Civil szervezetek, mozgalmak találnak követőkre az új infokommunákban, vállalatok válnak barátainkká, személyessé minősülnek a tények, eredmények, és még a miniszterelnök arca is nyitott könyv lehet, már amennyire annak moderátorai engedik. A másodperc töredéke alatt lehet tömegbázisa egy jó kezdeményezésnek, és persze egy rossznak is. Olykor nagyon rossznak. Ja, kérem, az a fránya egyensúly, az mindig beáll...

Aki még ezek után is magányos, az magára vessen! Az öt perc hírnév ingyenes szolgáltatás, elérhető káprázat, mert mindenki populáris, ha rajta kívül van ott más is.

Egy angliai felmérés négy évvel korábbi adatai szerint a 8–18 éves, tehát a leginkább inspirálódott korosztály 6,5 órát tölt az elektronikus média vonzáskörében. A 7 évesek

25, a 12 évesek 89%-ának van mobiltelefonja (jellemzően a közösségi oldalak eléréséhez alkalmas opcióval), 92% fér hozzá az internethez otthon és/vagy az iskolában. Egyharmaduk azonban korlátozás, ellenőrzés, illetve oktatás nélkül! Azaz anélkül, hogy egyáltalán feltételezne bármit is az on-line információk megbízhatóságának helyes értékeléséről, vagy – és igazán itt jön a neheze – önnön képességeinek, hiányosságainak megítéléséről...

De hiszen „vetítünk” mindannyian, hogyne szépítenénk tulajdonságainkat; retusáljuk a képet, kétértelműen fogalmazunk, idézünk fűt-fát a forrás megjelölése nélkül (lásd: a fenti adatok), így aratva babérokat követőink között. Így születik virtuális birodalmunk, ettől hódolnak újkori alattvalóink: a különleges tartalomtól. Korunk legnagyobb árucikke, de konvertibilis valutája is ez, s akinek birtokában van, az másokat is birtokol, rendelkezve figyelmükről ideig-óráig. Hogy aztán ez mire elég? Indulataink fajtáinak függvénye. Az eseményábra a dominóelv legszebb példája.

A szerzői jog, egy gondolat szuverenitása már a múlté, egy részlet, mondat, szó kijelölése a kontextusból, annak klónozása, igényeink szerinti módosítása manapság természetes része a „szerkesztői” folyamatnak. Ha pedig nincs honnan, miből, miről, gyártunk mi magunk történelmet: felteszünk bármit, bármikor, bármiről, tekintet nélkül a veszteségekre.

Tegyük fel, hogy mindez az evolúció része; a senkik, akárkik, bárkik korszaka. Rendben. De ha immáron „új időknek új dalaival” (Google-találat: 21 400, 0,24 másodperc alatt) épül a jövő, legalább ne áltassuk magunkat a következő generációk kapcsán azzal, hogy mi is felnőttünk valahogy. Sosem volt múlt idő, ugyanis.

 

Benyomom a tévét, fel a rádiót, letöltöm a hálót. Vagy inkább függök. Benne, a nagy Info-tenger merítésében. A számítógép „asztala” az elvágyódás atlasza! Költő veszett itt el, de nagyon, milljommagával együtt, új hazát keresve a szűkülő láthatár virtuális dimenzióiban... Kérdés persze, konkrétan merre van a merre?