Húha, bringa...

Már viszonylag sok bicikliút található a városban, de őszinte leszek: aki a buszsávval közös bicikliutat és a két autó között elhaladó bringasávot tervezte, az még nem érezte azt a félelmet, amit egy tőle húsz centire elhaladó, legalább ötvennel suhanó csuklós busz tud gerjeszteni a mindössze egy bukósisakkal védett fejben...
Mivel mi legtöbbször gyerekekkel tekerünk, nem is használhatjuk az ilyen utakat, de egyedül se merészkedünk arra. Nekem így is kihívás eljutni a két kisebb gyermekkel a Városliget túloldalára, és meg sem próbálom, ha Rékát már nem tudom bekönyörögni a bicikliülésbe. Dávid fiam nagyon jól bringázik, de elég sok figyelmet kíván, mivel vagánykodik – ahogy egy hétéves fiúnak kell. A szememet nem vehetem le róla, és mivel a kezeim a kormányt szorítják, csak a hangom marad, hogy vigyázzak rá. Az igazsághoz tartozik, hogy van némi alapja a túlzott féltésemnek, mert pár éve anyai mulasztás miatt már éjszakáztunk a kórházban Dáviddal. Napközben vittem el a biciklijét az oviba, mert tudtam, hogy délután én is azzal megyek érte, és mikor nagy örömmel felpattant a nyeregbe, akkor vettük észre, hogy a sisak otthon maradt. Óvatosan mentünk haza, lassabban és figyelmesebben a szokásosnál, de a kertben egy pillanatra elfordult az őrangyalunk, mert a kisfiam legurult a mélygarázsba vezető lejtőn, mikor még nem nyitottam ki a kaput... Odarohanni sem tudtam, mert mögöttem ült Réka a gyerekülésben, így nem dobhattam le a biciklimet a bokorba. Szerencsére nem lett komolyabb baj, de összeöltötték az ínyét és bekötözték a homlokán nőtt óriásdudort. Reggel haza is engedtek minket, de én a mai napig küzdök a lelkiismeretemmel, és vélhetően az agyára megyek a nagy gyerekeknek a „Csak sisakban!!!” mondatommal.
Ami az iskolai KRESZ-oktatást illeti, benne van a tantervben közlekedési ismeretek címen. Állítólag a környezet és az osztályfőnöki óra keretein belül tanítják minden oktatási intézményben, bár mi öt különböző korú iskolás gyermek körében végzett – szerintem reprezentatívnak mondható – kutatásunkban még nyomokban sem akadtunk rá. Ismerek ugyan olyan lelkes tanítónőt, aki kiviszi az osztályát a városligeti KRESZ-parkba, mert közel van az iskolához, és úgyis mennek levegőzni, de nem tudom, van-e még ilyen hely máshol is, pedig gyerekkoromból emlékszem jónéhányra...
Ha már emlékek, akkor megemlíteném a televízióban látható közlekedésbiztonsági műsor(ok) színvonalát is. Mennyire szerettük a „STOP! Közlekedj okosan” című mesét Váradi Hédi cicahangjával és Bodrogi Gyula okos kutyájával, ahogy magyarázza a közlekedési táblákat és szabályokat.
Tudom, hogy ez már retró, de a mai napig sokkal közelebb áll a gyerekek gondolkodásához, mint az okostelefonon érkező közlekedési ismeretek bugyuta képi és szövegkörnyezetben...

Igen, előkerültek a pincéből a biciklik, és újra van „aggódnivalóm”, nem csak a gyermekeink miatt, hanem főleg drága férjemért, aki naponta kétszer átteker a városon, reggel a csúcsforgalomban, este pedig sokszor sötétben. Autóval is remek stresszfaktor a nagyvárosi közlekedés, de kerékpárral néha életveszélyesnek érzem.