Hol van, és mi az? – várótermi jelenetek

Egy kötött sapkás úr a zsebében matat. Már percek óta. A nem messze ülő hölgy, akinek mályvaszínű sálja és ugyanolyan kalapkája van, egy ideje lopva figyeli. Látszik, ahogy kérdőjelek kanyarognak a fejében. Mit keresgél ez a jóember ilyen kitartóan? A könyvét? Nem, az nem valószínű, hisz melyik zsebében férne el egy könyv? De akkor mit? Talán a telefonját? A szemüvegét? A gyógyszerét?

A hölgy egyébként Mártika, nyugdíjas, és csak ellenőrzésre jött, ahogy minden hónapban. Muszáj néha megmérni a vérnyomását, mert ide-oda ugrál, mint a bakkecske. Ezt onnan lehet tudni, hogy az előbb kivágódott a rendelő ajtaja, és megjelent üdén és ragyogva Lilla, a nővérke, aki mindig, de mindig mosolyog. Az ember azt hinné, ezt is tanítják az egészségügyi főiskolán, hogy lelki gyógyír gyanánt mosolyogni kell.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, Mártika néni? – így kiáltott fel Lilla nővér.

– Jaj, drágám, hát hogy lennék, nyugdíjas vagyok.

– Tudom én, de a vérnyomása hogy van?

– Hol így, hol úgy. Hol fent, hol lent.

– Höhöhö – döcögött fel hirtelen a kötött sapkás úr. A kotorászást is abbahagyta egy pillanatra. Mártika néni, kapva az alkalmon, rámeredt. Feltűnően és kitartóan. Hogy muszáj legyen észrevenni.

– Csak azon mosolygok, hogy hol fent, hol lent. Akárcsak az élet. Vagy a sors, ugye – mondta az úr.

Mártika néni is felkacagott erre, na és Lilla nővér is, ő jó hangosan, fényesen, ahogy egy műszakban lévő napsugárnak kell.

– És magával mi van, Józsi bácsi? – fordult oda a sapkás úrhoz. – Megint fáj?

– Fájdogál, reggel jobban, este még jobban.

– De keni?

– Kenem, persze, reggel is, meg este is, van hogy ebédre is.

– És mégis?

– Mégis, a fene egye meg.

– Na, majd szólunk a doktor úrnak, adjon rá valami mást.

Józsi bácsi bólintott, majd visszadugta a kezét a zsebébe, és szorgalmasan keresgélt tovább. Lilla nővér pedig szétnézett, ki is a másik két beteg, aki még megjelent.

– Jó napot kívánok – szólalt meg a párocska nőtagja – mi csak náthásak lettünk.

– Láz? Köhögés? Ízérzék elvesztése?

– Ó, te magasságos! – kiáltott fel Mártika néni, keresztet vetett, aztán a kezét a maszkjára szorította.

– Nem kell ám félni, nincs lázunk, csak hőemelkedésünk – mondta a fiatalember. – A torkunk is fáj, és kicsit köhögünk. De nem szárazan.

Lilla nővér előkapott egy csodahőmérőt, és a távolból megmérte a két új beteg lázát.

– Nincs láz – mondta. – 37.

– Az már majdnem láz! – vágta rá Józsi bácsi, és még elszántabban túrt a zsebébe.

– Mondja! Mit keres annyira? Ha nem vagyok indiszkrét? – fordult az úr felé Mártika.

Józsi bácsi keze ekkor megállt. Ránézett Mártikára, aztán a kezére, ami még mindig a kabátban volt, de ekkor elő is húzta, és alaposabban megnézte azt is. Aztán felnevetett.

– Látja, drága, bár megmondhatnám.

– Jó, ha nem mondhatja, akkor ne mondja. Nem kötelező.

– Nem azért, mert titok – felelte Józsi bácsi – hanem mert dunsztom sincs! Tényleg, mi a fenét kotorászok már félórája itt a zsebemben? – és egyre hangosabban nevetett magán. – Tudja, amióta volt az az agyvérzésem, azóta vannak ezek a furcsa dolgok. Van is egy mottóm. Elmondjam?

– Ha akarja, tőlem elmondhatja – vonta meg a vállát unottan Mártika.

– Akkor mondom. Én találtam ki. Így szól: Hol a fenében van, amit keresek, és mi az?

A srác meg a lány, akiknek a torka fájt, hangosan felnevetett. Mártika meg csak nézett, összevont szemöldökkel, mint aki attól tart, hogy kicsúfolták.

– Nem tetszik érteni? Hogy hol van, és mi az...– nevetett tovább a fiú.

– Dehogynem – morgott Mártika. – Értek én mindent, nagyon is jól értek. – Aztán az öregúrhoz fordult. – Agyvérzés?

– Ó, régen volt az már. Vagy hat éve.

– Akkor meggyógyult.

– Meg.

– Nem úgy, mint szegény Marcikám – csuklott el Mártika hangja, és megtörölte a szemét.

– Meghalt? – szisszent fel a torokgyulladt lány.

– Meghalt szegénykém – sírdogált Mártika. – Csak feküdt, feküdt, hiába mondtam, hogy reggel van, Marci, ideje felkelni, nem mozdult! Csak nézett, és lihegett, látszott rajta, hogy kapkodja a levegőt, így ni – és Márti néni lekapta a maszkot, és zihálva lihegni kezdett, csak úgy sistergett a váróterem.

– Mártika! – pattant elő a nővér. – Tessék azonnal visszavenni a maszkot!

– Ne kiabáljon vele – mondta a torokfájós lány. – Meghalt a férje.

– Ki halt meg? – sápítozott Lilla nővér.

– Hát a Marci! – motyogta Mártika.

– Ja, tudom, a macskája. Tíz évvel ezelőtt. Igaz? – bólogatott Lilla nővér.

– Tizenegy és fél – szipogta Mártika.

– Hurrá! – rikkantott fel Józsi bácsi. És lekapta a fejéről a kötött, szürke sapkát. – Ezt kerestem!

– A zsebében? – kérdezte Mártika.

– Ott, hát. Mindig oda teszem, ha leveszem.

– De hát a fején volt!

– Ott, hát. A fene egye meg.