Vette-e a bátorságot valaha valaki, hogy azt mondja a 3.b-nek és Márta néninek – az osztály és a pedagógus neve csereszabatos –, hogy ne a szokásos módon készüljön el az udvaron vagy a tornateremben az ünneplőbe öltözött, szépen megfésült csemetékről és tyúkanyó tekintetű osztályfőnökükről a Maradandó Emlék, hanem – mondjuk – legyen egy pillanatfelvétel arról, ahogy az osztály önfeledt őrjöngéssel ront ki az iskola kapuján, előtör félhomályba burkolódzó boltívek alól, és a napsütésben táskájával hadonászva, teli torokból ordítva mutatja meg valódi természetét?
Én nem ismerek ilyen fotóst. Egyetlenegy ember volt, aki hasonlóra vetemedett, igaz, az se most volt, hanem 1642-ben, Amszterdamban. És persze egy festményről van szó, de nem akármilyen festményről, hanem a világ talán leghíresebb festményéről, amelynek nem kevésbé volt kalandos a sorsa, mint alkotójának.
Nem iskolásokat, de hasonló módon duhaj csapatot kellett megörökítenie a holland művésznek, de a műfaj és a feladat ugyanaz volt: tablóképet kellett készíteni a muskétásokból, azaz a kloveniers-ekből álló városi polgárőrség megrendelésére.
A mű létrejött, de a megszokott egymás mellé ültetett és állított polgárok helyett a művész a főhadiszállás félhomályos boltíve alól a napfényre törő csapatot örökítette meg, élükön Cocq kapitánnyal, egy jómódú gyógyszerész fiával, mellette szárnysegédjével, mögöttük az öntudatos ábrázatú, vagy éppen tévedésből lövöldöző őrség tagjaival. A kép közepén egy angyali tekintetű gyermek is helyet kapott, alakját aranyba foglalja a beáramló napfény, szépen kiemelve az övéből kecsesen előbuggyanó döglött tyúkot.
A festmény a szokatlan kompozíció és a különleges fény-árnyék ábrázolás ellenére – vagy épp emiatt – nagy sikert aratott. Ki is függesztették a muskétások klubjának falára, ahol a jó polgárok a lövészetet és sok más férfidolgot, ivászatot, dohányzást, önfeledt lakmározást gyakoroltak. A festmény így az évek során úgy megfeketedett, hogy amikor néhány évtizeddel később egy angol úr megpillantotta, elkeresztelte Éjjeli őrjáratnak.
De ez nem volt elég. Amikor a derék lövészek klubháza lebontásra ítéltetett, a festményt a Városháza fogadta be. De a monumentális – eredetileg közel 4 m x 5 m méretű – mű nem fért el a számára kijelölt falfelületen, úgyhogy egy keveset lecsaptak a széleiből. A hatalmas festmény hányattatott sorsa akkor ért véget, amikor méltó helyet kapott a Rijksmuseumban, és most végre eljött az ideje annak is, hogy XXI. századi technológiák bevetésével restaurálják az alkotást. De hogy a közönséget se fosszák meg a befogadói élménytől, a munka a kiállítótérben folyik, egy hatalmas üvegfal mögött, így aki napjainkban a holland fővárosban jár, az is részese lehet a festmény megújulásának. Aki pedig nem teheti meg, hogy élőben csodálja meg az Éjjeli őrjáratot – amelynek rövidesen talán új nevet is kell kapnia –, az megtekintheti azt a lenyűgöző, 717 gigapixeles fotót a rijksmusem.nl/Nightwatch oldalon, amit a felújítás előtt készítettek róla. Eljött az ideje annak is, hogy bárki, a legapróbb részletek felnagyításával szakértő lehet szűk családi körben vagy az interneten...
Egyébként az eredeti, csonkítatlan műről fennmaradt egy rajz a kép főszereplőjének, Banning-Cocq kapitánynak hagyatékában, innen tudjuk, hogy a derék polgár megbocsájtotta a nevét gúnyoló tyúkot is (a Cocq kakast jelent), már csak azért is, mert a kloveniersek jelképe, címerük dísze a karom volt, amely lássuk be, akár tyúkláb is lehet. És abban sem talált semmi kivetnivalót, hogy az angyalarcú leány nem más, mint a festő szerelme, Saskia.
A művésznek – akinek, mint említettem, kalandos és szomorúan végződő élete volt –, még sírkőre sem futotta, jelöletlen hant alatt porladó csontjait hiába kereste az utókor. Szeretteit elvesztve, szegényen halt meg, nem sejtve, hogy egyszer ő lesz az a mester, akinek nemcsak hogy felfoghatatlan árakon kelnek el a képei még 600 év múlva is, de neve egyet jelent majd az Aranykorral, és tanítványainak sorával együtt olyan iskolát teremt, amely örökre megváltoztatja az emberek képzőművészethez való viszonyát.
Életműve nem csak attól különleges, amit festett, de attól is, amit nem. Egy tengerre épült ország szülötte, egy országé, amely apró mérete ellenére az óceánok ura lett és elképesztő méretű és színvonalú kereskedelmet folytatott távoli földrészekkel, tengeri viharokat kell, hogy fessen. Holdfényben meredező szirteken megtörő hullámokat, dicső flottákat, ágyuk torkolattüzétől fényes tengeri csatákat... miegyéb. De ő egyetlenegy tengeri jelenetet festett meg egész életében, a mű a Vihar a Galileai-tengeren címet viseli, és az álmából fölvert Jézus látható rajta, ahogy szembesül a háborgó elemekkel. De – uram bocsá’ – a kép jelentőségét inkább az árbóc lakkján megcsillanó, a viharfelhők közül előtörő Nap sugarai adják, mintsem a megváltó alakja.
Megmondom őszintén, én jónéhány éve böngészgetem a zsibárusok portékáit, mindig érdeklődőm, nincs-e hajós képük, vitorlásos, de nem balatoni, inkább olyan barokk... Sok képet kínáltak már megvásárlásra, de sajnos az egyik hajó kormánylapátjára sem volt ráírva, hogy Rembrandt. Pedig én ezt a képet keresem, és tényleg bárhol felbukkanhat, mivel 1990-ben ellopták, és azóta senki sem akadt nyomára... és hát ugye sosem lehet tudni... Szóljon, aki belefut valamelyik bolhapiacon.