Anya! Ugye nem csapsz be? - Csattan a mondat. Megrémülök, vajon mit csináltam rosszul, hogy lebuktunk?
Kiderül, hogy csak a Mikulásnak szánt postai csomag feladásának időpontjára vonatkozik a számonkérés, s még nem illant el a csoda. Talán ez az utolsó év, hogy a kisebbik gyermekem még hisz a Mikulásban, aztán buldózer képében jön egy felvilágosult gyermek, és összetöri a varázst. Emlékszem, a bátyja cinkos mosolyára, amikor még el akarta hinni, hogy létezik a nagy szakállú, de már kiszagolta a csalafintaságot. Azóta persze rájött. De nem árulta el a huginak, sőt idén is megírta a saját listáját, még rajzolt is hozzá. Szó nélkül végignézte, ahogy akkurátusan megcímezzük a borítékot, hogy a posta biztosan eljuttassa az Északi-sarkra.
Én pedig izgatottan készülök, mint mindig: antikolt szélű, amolyan Mikulás hangú levelet körmölök, illetve gépelek, hogy le ne bukjak a kézírásommal. A nagy napon, előre megalkotom a Mikulás által megcsócsált almát, hogy csak ki kelljen cserélni az adott pillanatban. Ezt a tapasztalatot az első szülőként megélt Mikulás ünnepen szereztem: gyerek a kádban, itt a pillanat! Amilyen halkan csak tudom, kinyitom a bejárati ajtót, az előszoba szekrényben minden előre bekészítve vár: ajándék, piros csomag, minden jóval megtömve. Csomag a kis bakancsba, illetve mellé, mert ekkorka cipőcske bizony hamar megtelik. Bár ha őszinte akarok lenni, ennyi minden, még apáéba sem férne el. A lépcsőház állandó lakója Fikusz Benjámin köszöni a pohár vizet, de a roppanós és szemtelenül piros almát már nem kéri. Jobb híján, nekiállok viharosan falni a szerencsétlenségemre óriási almát és csak reménykedni tudok, hogy nem most indul el a szomszéd!
Talán jövőre már nem lehetek én a titkos, piros kabátos láthatatlan csoda. És ez bizony fáj.