Megfelelő gondoskodás a városban megjelenő vadakról

A Budai-hegység szomszédságában épült Gazdagréti lakótelepen, a 11 emeletes épületek közötti parkban cinegerajok röppennek ágról ágra. Három-négy széncinege alkotja a csapat magját.

Magyarországon ez a faj a leggyakoribb. Hetyke fekete sapkájukról és a sárga mellényükön végighúzódó fekete csíkról lehet őket felismerni.

Velük bandázik egy-egy kék cinege is, ők kisebbek és kék sapkájuk van. Végigkutatják az ágakat, hogy találnak-e rajtuk élelmet. Közben jellegzetes cinegehangon társalognak.

Ha szerencsénk van, fehéres, krémszínű bundát viselő őszapóval is találkozhatunk. A táplálék reményében, különösen a téli időszakban sok madár húzódik be a lakott területekre.

Urbánus környezetben megszokott a károgó varjúsereg látványa, ők  a galambokkal együtt bőven találnak élelmet a városban etetés nélkül is.

A külső részeken szarkák is csatlakoznak  a városi madarak társaságához, magas épületeken pedig ragadozó madarak is megjelennek, főleg vörös vércsék, de már vándorsólymot is láttak a madarászok.

De miért is látunk télen ennyi varjút a városokban?

Dr. Kövér László, a Debreceni Egyetem tanársegédje így válaszol: „A városokban csapatokban látott varjak két faj közül kerülhetnek ki. Egyrészt beszélhetünk a téli időszakban hazánkba érkező »fekete seregekről«, a vetési varjakról. A pápista varjúnak is nevezett faj több milliós egyedszámmal feltételezhetően észak-kelet felől, kisebb részben északról érkeznek a Kárpát-medencébe. A koromfekete madarak Debrecenbe október közepén érkeznek meg, majd a téli időszakra átlag 20-30 ezer példányszámos éjszakázó állományuk alakul ki, az utolsó egyedek március második felében hagyják el a várost. Az cívisváros egyrészt táplálkozási helyet jelent számukra, másrészt a Nagyerdő bizonyos részein tömegesen töltik az éjszakát.

A másik urbanizálódott varjúfaj a dolmányos varjú, amely egész évben megfigyelhető a városban. Tavasszal a párok szigorúan őrzik a revírjüket, majd a fiókák kirepülése, felcseperedése után ősszel ők is kisebb-nagyobb csapatokba verődnek. Közösen járnak élelem után, kukákat túrnak fel, avagy a házi kedvenceknek kitett eleséget dézsmálják.”

Tehát a varjúfélék ügyesen megtalálják az élelmet, de mi helyzet az apró énekes madarakkal, különösen, ha lehull a hó? Külvárosi kertekben, emeletes házak erkélyein láthatunk formás madáretetőt. Ha tisztes távolságban maradunk, folytonos sürgést-forgást figyelhetünk meg. A cinegék jellegzetes szokása, hogy először egy közeli bokorba szállnak be, felderítik a környéket, hogy nem leselkedik-e rájuk valamilyen veszély, majd onnan repülnek az etetőre. Gyorsan felkapnak egy napraforgómagot, hullámos repülésükkel visszaszállnak vele a bokor biztonságába, majd felbontják a magot. Ha ezzel kész vannak, spuriznak vissza újabb magért. A bokor alján pedig egy-két hét után megfigyelhetjük a kibontott szotyolák héját.

Hazánkban a madáretetésről először egy 1890-ben megjelent ismeretterjesztő könyvben esik szó.  A hasznos madarak védelméről című mű írója Bornemissza Zoltán gyümölcsészeti vándortanár, felvilágosult gondolkodó a madarak téli etetésének lehetőségére és fontosságára is felhívta az olvasók, különösképpen pedig a gazdálkodók figyelmét: „Ezen füzetke czélja a mező- és erdőgazdaságra nézve hasznos madarak, és egyéb állatoknak megismertetése, továbbá czélja a madarak észrevehető fogyásának okát feltárni, s ennek meggátlására minden természetbarát, de különösen, saját jól felfogott érdekében, a gazdaközösség figyelmét felhívni.”
A természettudós, etnográfus Herman Ottó pedig már külön fejezetet szentelt a madáretetésnek az 1901-ben megjelent, A madarak hasznáról és káráról című művében.

Orbán Zoltán a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője fölhívja a figyelmet: „Bár  hazánk környezeti állapota lehetővé teszi, hogy a ház körül gyakori madarak emberi segítség nélkül is átvészeljék a telet, ám az etetés nagy könnyebbséget és biztonságot jelent a környék madarainak − nekünk pedig rengeteg megfigyelési élményt.”

Fontos azonban, ha elkezdjük etetni a szárnyas állatokat, az felelősséget jelent: onnantól kezdve lehetőleg az utolsó fagyokig folyamatos biztosítsunk élelmet és vizet is a madaraknak. Ha mégis abbahagyjuk az etetést, akkor utoljára még töltsük fel az etetőt, és a szárnyas vendégek - ahogy fogy az elemózsia - szépen odébbállnak.

Hogyan szerezzünk be etetőt?

Vásárolhatunk, vagy készíthetünk is fából egy nyitott házikót, de ha erre nincs lehetőségünk, az udvar egy tisztára söpört részére, a talajra is szórhatunk eleséget. A PET-palacból készült etetők nemcsak csúnyák és kis kapacitásúak, de nyáron szaporodóhelyet jelentenek a szúnyogoknak, ezért inkább ne használjunk ilyet.

Mivel etessünk?

A leggyakoribb a napraforgómag. A legtöbb énekesmadár év közben rovarokkal táplálkozik, de télen a rovarok elpusztulnak, elbújnak, így a madarak részben vagy teljes egészében átállnak a magfogyasztásra, ami kiválóan megfelel számukra. Tehetünk diót és egyéb magvakat is az etetőbe, de kirakhatunk almát és olyan bogyós termések kis csokrait, mint a lakott területeken nagy számban gyűjthető vadszőlő, borostyán, tűztövis, nyugati ostorfa, fagyal. Lehet készíteni faggyúval összekevert magvakból tenyérnyi gömböket is, amelyeket bokrok, fák ágaira lógathatunk.

A tavasz közeledtével a Magyar Madártani Egyesület szakemberei több fórumon is fölhívják a figyelmet, hogy a fagyok elmúltával hagyjunk fel az etetéssel. Fontos ugyanis, hogy a fiókákat rovarokkal, és ne az etetőből könnyen megszerzett magokkal etessék a szülők, a magvak a fiókák pusztulását okozzák.

Forrás: ng.hu