Gáspár Sándor: „Büszke vagyok, hogy a vörös szőnyegen állhattam”

Szentesről származol, ahonnan rengeteg tehetséges művész, tévés és újságíró is jött. Ott valami különleges energia árad a földből, vagy „csupán” egy fantasztikus gimnázium a titok nyitja?

Szerintem a hely legnagyobb titka egyetlen ember, Bácskai Mihály, Miska bácsi, aki egy zseniális pedagógus. Az ő ötlete volt, hogy legyen Szentesen diákszínjátszás. Ez hamarosan annyira színvonalassá vált, hogy amikor oda jártam, országos versenyeket nyertünk, gyakran szerepeltünk a televízióban, ott voltunk a Ki mit tud?-on is, így az egész ország megismert minket. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy már 17 éves koromban gyakran adtam autogramot az ország bármely pontján. Nagyon népszerűek voltunk a diákszínpadunkkal, ami feltűnt Várkonyi Zoltán színigazgatónak is, hiszen egyre többen jelentkeztek a Színművészeti Főiskolára a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumból. Ekkor Miska bácsival kitalálták, hogy ez legyen egy hivatalos tagozat a budapesti Vörösmarty gimnáziumban, és néhány vidéki nagyvárosban, szóval így indult a képzés. Szentes azért különleges, mert Miska bácsi olyan munkatársakat választott maga mellé, akik az ő nyugdíjazása óta is megpróbálják igényesen, nagy szeretettel és felkészültséggel tanítani, játszani engedni a gyerekeket. Most már a környező országokból is sokan jelentkeznek a drámatagozatra, én is sok fiatal, Szentesen végzett színésszel játszom együtt, sorolhatnám a neveket. De akár Alföldi Róbertet is említhetném, aki szintén ott tanult – és milyen érdekes az élet: a Nemzeti Színház igazgatójaként később ő szerződtetett.

Te is és a testvéred is színészek lettetek. Mit szóltak a szüleitek ehhez a nem mindennapi pályaválasztáshoz?

Az én szüleim hál’ Istennek nagyon nyitottak voltak, de valójában ez soha nem volt probléma, hiszen amit otthon, a háztájiban meg kellett csinálni, azt továbbra sem hanyagoltuk el. Sok állatunk és terményünk volt, az ezzel járó rengeteg munka számunkra természetes volt a tanulás, a sport és a diákszínpad mellett is. Aztán amikor beindultak a vetélkedők, büszkék voltak rá, hogy a gyerekeik a tévében szerepelnek és drukkoltak nekünk. Szóval nem volt számukra meglepő, hogy felvételiztünk a Színművészeti Főiskolára. Már a vizsgaelőadásainkon is szinte mindig ott voltak, később pedig, amikor eljöttek a Vígszínházba, nagyon büszkék voltak rá, hogy olyan nagy művészekkel szerepelhetünk egy színpadon, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván vagy Törőcsik Mari. Szóval boldogok voltak, de nyilván, mint a legtöbb szülőben, ebben az odaadás is benne volt: szerették volna, hogy a gyerekeik többre vigyék, mint ők. Akkor a színészetnek elég komoly becsülete volt, talán nagyobb is, mint manapság, és azt gondolták, hogy ez olyan megbecsülést és megélhetést adhat a gyerekeiknek, amiért érdemes ezt csinálnunk. Főleg amikor látták, hogy sikereink vannak.

Neked kicsit hamarabb és máshogy indult be a karriered, mint a testvérednek. Nem érezted soha úgy, hogy rivalizáltok Tiborral?

Másfél év korkülönbség van köztünk, és úgy alakult, hogy nemcsak az oktatási intézményekben követett mindig egy évvel később, hanem bárhova mentem, sportolni, a diákszínpadra, vagy épp katonának, mindig oda került ő is. Szóval számunkra természetes volt, hogy a koromból fakadóan mindig egy lépéssel előrébb jártam. Miután felnőttünk, ez a másfél év korkülönbség teljesen eltűnt, de persze a kapcsolatunkban megmaradt a báty-öcs viszony, és mi ezzel nagyon jól megvagyunk. Talán épp ez a szoros egykorúság tudta feloldani azokat az esetleges görcsöket, amik kialakulhattak volna köztünk, mert nem misztifikálta az eredményeimet, hanem büszke volt rám. Ezért ő is képesnek tartotta magát arra, hogy ugyanilyen eredményeket érjen el. Mivel én látványosabb helyzetbe kerültem a Vígszínházban, mint ő kezdő színészként Miskolcon, hiába játszott ragyogóan, nagyszerű kollégákkal, én lettem hamarabb ismert. A díjaimat is hamarabb kaptam meg, akár színházi, akár filmes vagy televíziós díjakról van szó. De a testvérem az évek alatt ezeket ugyanúgy begyűjtötte. Csodálatos ez így, ahogy van. Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak, és még a legnehezebb periódusainkban is tudunk segíteni egymásnak. Büszke vagyok arra is, hogy januárban átvehette a Filmkritikusok Díját, Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok című filmjének legjobb férfialakításért.

Szerettetek is együtt játszani? Több film is készült, ahol testvért, sőt, ikertestvért alakítottatok.

Valóban, Bacsó Péter Ki beszél itt szerelemről? című filmjében ikrek voltunk, de ezt még a pályánk legelején forgattuk. A testvérségünket többször is használták filmekben és színpadon. Például Várkonyi Zoltán terve az volt, hogy megrendezi a Tévedések vígjátékát a két Tahival és a két Gáspárral, de aztán ez nem valósult meg. Mi pedig úgy voltunk vele, hogy nem akartuk erőltetni, mert ennek csak akkor van értelme, ha egy nagyon komoly rendezői elképzelés van mögötte. Önmagában szenzációként nem lett volna értelme.

Mesélj a katonaévekről: igaz, hogy Dörner Györggyel és Bán Jánossal együtt voltatok katonák?

Nemcsak velük, négyen diplomáztunk együtt, akik katonák voltunk Kalocsán. Aztán természetesen a testvérem egy év múlva ugyanoda vonult be.

Mára felnőtt egy egész generáció, akinek nehéz elképzelni, milyen volt a kötelező sorkatonaság. Amellett, hogy végig kellett csinálni egy komoly kiképzést, biztosan vannak jó emlékeid is, hiszen nem te voltál az egyetlen színész a körletben…

A komoly kiképzést azért kicsit megkérdőjelezném. Nyilván az első egy hónap nagyon kemény volt, mert fizikailag és lelkileg is meg akarják törni az embert, sokakat sikerült is. Megvoltak a körlet szabályai, rendre neveltek. Azt gondolom, egy fiatalembernek, ha nem kiszolgáltatott valamilyen lelki sérülés okán, akkor képesnek kell lennie ezt elviselni mind fizikailag, mind lelkileg. Én végigbohóckodtam a tizenegy hónapot, igaz, kicsit könnyebb helyzetben voltunk színműs előfelvételisként, mert rögtön megalapítottuk az ezred színjátszókörét, és minden fesztiválra beneveztünk, ami értelemszerűen több eltávot jelentett. Ezért csak jó szívvel tudok visszaemlékezni a katonaságra, és ezzel nem csak én vagyok így. A mai napig előfordul, hogy megállít az utcán egy-egy régi katonatárs, akikkel három perc után úgy beszélgetünk, mintha tegnap váltunk volna el. Megtanultuk az egymásért való kiállást, a csibészséget, a tartást, a becsületességet, és ez jó dolog. Persze vannak ellenpéldák is, de örülök, hogy minket nem sikerült megfélemlíteni, szóval mi nyertünk vele.

Rengeteg filmben szerepeltél, Magyarországon kevés olyan filmes karrier van, mint a tiéd. Ez rögtön a katonaság után beindult? Egyáltalán: mikor szerettek beléd a rendezők?

Akkoriban elég sok film készült – jóval több, mint most –, szóval nem csak én mondhatom el magamról, hogy sok filmben szerepeltem, a generációmnak ebben nagy szerencséje van. Egyetlen csatorna létezett, így egy tévéfilmmel is mindenkihez eljuthattál. Én 23 évesen voltam először filmmel képernyőn, másnap már mindenki felismert az utcán.

Ez volt Az erőd?

Nem, az egy mozifilm volt, amit Szinetár Miklós rendezett, és félmillióan látták. Számomra nem volt egyszerű, mert párhuzamosan forgattam Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmjével, és akkor fejeztem be a harmadik évemet a Színművészetin.

A rendszerváltás környékén születtek a legnagyobb filmek, például Elek Judit Tutajosok című műve, vagy Grunwalsky Ferenc munkái – akkoriban rengeteg filmben játszhattam. Előfordult az is, hogy egy évben négy nagyjátékfilm főszereplője voltam. Örülök, hogy voltak köztük vígjátékok, amik műfajukat tekintve könnyebben eladhatóak és befogadhatóak. Ilyen volt például a Csapd le csacsi!, amit akkor sokan nem értékeltek, de kiderült, hogy olyan, mint a jó bor: néhány év alatt átalakult, és a vicces történetből egy összetettebb társadalomszatíra lett, hiszen a kor történéseit mesélte el.

Büszkeséggel tölt el, hogy 2008-ban ott állhattam a vörös szőnyegen Cannes-ban, amikor Mundruczó Kornél Deltájával nyertünk. Abban a többezres teremben átélhettem, hogy – nem túlzok – 20 percig tombolt a közönség, és mi megdöbbenve álltunk a reflektorok össztüzében. A fiam is ott volt velem, tőle kérdeztem, hogy ez valóban velem történik-e, mert nem tudtam elhinni.

Ha már szóba kerültek a gyerekek: a feleséged, Bánsági Ildikó, és te is rengeteget dolgoztatok a színházban esténként, miközben otthon két kisgyerek várt. Hogyan tudja ezt megoldani egy színészházaspár?

A reggelek talán egyszerűbbek voltak számomra, mert a feleségem, ha épp kevésbé volt leterhelve akár egy forgatás, akár egy színházi bemutató miatt, akkor elvitte a gyerekeket az oviba vagy az iskolába. Nem volt könnyű időszak, de izgalmas munkákat szerencsére sosem kellett lemondanunk. Egyrészt segített a család, másrészt nem titok, hogy volt egy hölgy, aki gyakran vigyázott rájuk.  Persze több szívszorító történet is van arról, hogy este meglátott minket a tévében a fiam vagy a lányom, és ilyenkor odamentek a képernyőhöz, hogy puszit adjanak az édesanyjuknak vagy nekem. Ezek torokszorító dolgok. De azt hiszem, hamar be kellett látniuk és elfogadniuk, hogy a szüleik ilyen időbeosztás szerint élnek. Nem akartunk belőlük olyan gyerekeket nevelni, akik az öltözőben írják a házi feladatot. De örülök, hogy végül anélkül, hogy bármilyen szinten erőltettük volna, az élet a színpadra sodorta őket is.

A Nemzeti Színházban még játszottatok is együtt a lányoddal.

Igen, Katával A velencei kalmárban játszottunk együtt, amit Mohácsi János rendezett. Ugyan nem voltunk egyszerre a színpadon, de egy nagyon szellemes, igazi nagyjelenetben szerepelt, én pedig kimondhatatlanul büszke voltam rá.

Apropó: most újra A velencei kalmárban játszol a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Mit gondolsz, mi a darab aktualitása?

Ha egy színház egy darabot elővesz, annak többféle oka is lehet. Például az, hogy remek szereplehetőségeket tudnak kínálni a kollégáknak. De emellett a színház célja az is, hogy folyamatosan ébren tartsa az igényt a nézőben, hogy kicsit bonyolultabban lássa önmagát, a világot, vagy összetettebben szóljon hozzá egy kérdéshez. Ebben a darabban például a Shylock és Antonio között dúló, óriási harc közben nyilvánvalóvá válik az is, hogy mindketten magányosak. Miért nem tudnak részt venni a társadalomban, beilleszkedni a környezetükbe, és a környezetük miért nem segít nekik? Azt gondolom, ezek mind aktuális kérdések, örökérvényű gondolatok.

Hogy néz ki a felkészülési folyamat? A régebbi szerepeidet elfelejted, hogy legyen hely az új szövegeknek a fejedben?

Amíg nincs kimondva, hogy egy darabot levesznek a műsorról – még ha ritkán is játsszuk –, élénken él bennem. Nyilván igényel felkészülési energiákat, de el tudom játszani. Viszont amint lekerül a műsorról, a lelkem abban a pillanatban elengedi, és az iránta táplált koncentrációm is elveszik. Nagyon nagy bajban lennék, ha szólnának egy hónap múlva, hogy mégis lesz előadás, mert már elengedtem, és helyette rengeteg más dolog jött. Szóval a megválás könnyedén megy. De a felkészülés nemcsak szövegtanulásból áll, hanem abból is, hogy át kell gondolni, mit miért csinálok. Újra kell gondolni magamban, mert a szöveg egy eszköz arra, hogy a szándékainkat esetleg verbálisan is kifejezzük. De a lényege az, hogy összerakjam magamban az anyagot. Ízekre szedem és eljátszom. Ez például a Karamazov esetében – mivel már elég sokszor ment – most már egy órányi kemény munkával is sikerül.

Egy frissebb darabnál ez több időt vesz igénybe?

Igen, mert ott az előadás közben felmerülő egyéb kérdéseket is tisztáznom kell magamban vagy közösen a rendezővel, és ez rengeteg energia. Volt egy emlékezetes előadásom, ahol egy napom volt felkészülni. Aznap semmi mást nem vállaltam el, reggeli után elkezdtem készülni, este pedig eljátszottam.

Nyilván frissességet igényel a feladat. Régen sokat sportoltál, most csinálsz valamit, ami a felkészülésben segít?

Kicsit szégyellem magam, mert sok mindent elterveztem, újévkor én is fogadalmakat tettem, amiket persze nem sikerült betartanom, de most szeretnék rendszeresen mozogni. Számomra a sport jelenti a kikapcsolódást. Szeretek a kertben dolgozni, és minden ház körüli teendőt szívesen megcsinálok. Ugyanakkor a színészet is kondicionál, nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is elég szép és nehéz dolgokat kell játszanom. Ezeket örömmel teszem, de emellett karban is tartanak.

Hol láthat mostanában a közönség?

Februárban volt A velencei kalmár premierje Székesfehérváron, és én már aznap elkezdtem Győrben a Tizenkét széket próbálni. Tavaly a Revizorban játszottam a polgármestert ugyanott. Nagyon szerettem, és úgy látszik engem is kedveltek, mert az igazgató, Forgách Péter felhívott, hogy szeretnék, ha ismét jönnék, és mivel Fehérvár kiadott és ráértem, boldogan kezdtem el a próbákat ott is.

Hogy bírod a rengeteg utazást, ami ezzel jár?

Autózom, így spórolok egy kis időt. A fehérvári bemutató óta estéről estére játszom, miközben mindennap próbálok Győrben. Délután kettőkor befejezem a próbát a Győri Színházban, kocsiba ülök, át a Bakonyon, útközben összerakom magam estére, aztán Fehérváron játszom. Éjszaka pedig megyek vissza Győrbe, és ott alszom a színészházban, persze még készülnöm kellene másnapra is. Ilyenkor nagyon keveset pihenek, inkább megpróbálok korán felkelni, de ez azért nem egyszerű. Pesten élek, és itt is játszom. Most is van egy párhuzam az öcsém és az én életem között: ő Békéscsabán él, de játszik Miskolcon, és a pesti Magyar Színházban is. Gyakran viccelődünk, hogy enyém lett a Dunántúl, ő pedig megkapta Magyarország keleti részét.

A filmes munka most egy kicsit háttérbe szorult?

Nyáron forgattuk le Sándor Pállal a Vándorszínészek című filmet, amit valószínűleg jövő ősszel mutatnak majd be. Nagyon élveztem a munkát, egyszerűen ámulatba ejtő volt számomra Sándor Pál, akivel ugyan régóta ismerjük egymás, de még soha nem dolgoztunk együtt. Nagyon megtisztelő, hogy mennyire őszintén és mélyen kíváncsi a színészekre, talán ő az egyik legtöbbet színházba járó magyar rendező. Lenyűgöző energiákkal dolgozott, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd a végeredmény. Drukkolok neki, mert azt gondolom, hogy olyan mennyiségű és minőségű leforgatott anyag van most a kezében, amiből az ő képességeivel valami nagyszerű dolog születik majd.