Érzelem-konzerv

Óvodáskorom minden nyarát a nagymamám vidéki házában töltöttem. Ezek a nyarak élesen megmaradtak. Emlékszem a hosszú kert két oldalán sorakozó bokrokra, a kútra, a gyümölcsfákra, a baromfiudvarban álló szederfa ragacsos, édes gyümölcsének ízére. A falucskát körbeölelő sűrű erdő ösvényeire, arra, hogyan álltunk mezítláb a kánikulából hirtelen jött viharban, a locsoló esőben. Hogyan figyeltük órákon át, amint szaladt, mókázott, fröcskölt, fecsegett a környező hegyekből leömlő víz. Emlékszem, milyen érzés volt ott állni a homokos, langyos tócsákban. Látom magam hétévesen, tisztán és élesen. Talpam csiklandozza a sok apró kavics. Sortom fakult, bőröm szúnyogcsípéssel teli, hajam kócos, körmöm gyászkeret. Az idő nem létezik, csak a pillanat. S a pillanatban én gondtalan, koszos és boldog vagyok. Aztán gyomrom kordul, hazafelé szalad a gondolatom, elindulok hazafelé én is. Azért még tízszer átugrálom az utcán végigfutó vizesárkot, és hazaérek. Nagyanyám tejeskávéval vár, szelet vajas kenyérrel és nagy lavórral. Emlékszem az esővíz síkos érintésére, a vályogház hűvösére, és a mesékre is, amelyet a nagypapa talált ki, és amikben mindig én voltam a főszereplő. Ma már tudom, azért voltak olyan nagyon szépek azok a nyarak, mert a nagyszüleimnek nem kellett soha, sehová rohanniuk. Hagyták, hogy akár órákon át csak úgy üldögéljek a cseresznyefa tetején vagy a padlás titokzatos homályában álmodozva. Hosszú, nyújtózkodós, nyugodt volt a reggel, titkos játékkal teli a délelőtt, és észrevétlenül szivárgott el a délután. Mély volt az álom, kötelességek, gondok nem zavarták. Nem voltak programok, nem kellett felvenni a szép ruhámat, nem kellett elmenni vendégségbe. A nyaralás az volt, aminek lennie kell, békés és nyugodt semmittevés. Végtelen, álmokkal teli.

S most?

Most rövid, spórolós és zaklatott. Minden, csak nem végtelen, békés és nyugodt. S ami megelőzi…! Tán jobb nem is beszélni arról.

Most is. Alig hogy lefoglaltuk szállásunkat, egyhetes balatoni nyaralásunk helyszínét, elkezdtem hajtani magam. Mert tudom, hogy nem leszek kész. Viszem majd magammal a laptopomat, és naponta megnézem majd az e-mailjeimet, és nem merem kikapcsolni a telefonomat. A nyaralást megelőző két hét különösen rettenetes. Nyakig munkában, tele elintézendő, elvégzendő feladatokkal, néha már úgy érzem, az a néhány nap szabadság nem is ér meg ennyi talpalást. És persze mindig pont az a sort, blúz, ujjatlan trikó, szandál, papucs hiányzik, ami ahhoz az egyetlen pulóveremhez, nadrágomhoz, szoknyámhoz illik, amiben utazni szeretnék. Mindig az a gumimatrac lyukad ki, az a táska szakad el, az a napolaj folyik ki, amit vinni akartam. Hogy az utazás előtti napról ne is beszéljünk. Egyszóval, mire az ember a várva várt szabadságát elkezdi letölteni, kész idegroncs. S akkor egyszer csak rászakad a semmittevés. Végre, gondolja, s nem érti, miért nem tud pihenni.

Mert idegen az ágy, a táj, a zajok, fények és a hajnalok.

A pihenést is szokni kell. Ezért egy hét szabadság tulajdonképpen semmire nem elég. Pihenni, kikapcsolódni, átállni ilyen rövid idő alatt lehetetlen. Legalább három hét kellene. De ugyan ki engedhet meg három hét nyaralást mostanában! Lassan, módjával kellene elkezdeni a semmittevést, s nem belevágni ész nélkül minden jóba, evésbe ivásba, napozásba. Hosszú évek alatt rájöttem, hogy az ember soha úgy nem tudja elrontani a gyomrát, mint az egész évben várt nyaralás első napján, soha nem képes olyan ostobán leégni, berúgni, soha nem veszekszik annyit a gyerekével, férjével, barátaival, mint azok alatt a napfényes, vízparti napok alatt.

De miért?

Azért, mert nyaralni is pontosan ugyanúgy akar, ahogyan egész évben él. A nyaralást is egyfajta teljesítménynek tekinti. Kijelöli, mint elvégzendő feladatot a meglátogatandó múzeumokat, képtárakat és helyeket. A pihenését telezsúfolja mindenféle programokkal. Érthető, ha így tesz, hiszen egész évben dolgozik, hajtja magát azért, hogy amire neki és a családjának szüksége van, megvehesse. Úgy tűnik, hogy a nyaralás is ezek közé a megvehető dolgok közé tartozik. Csakhogy az igazán fontos dolgokat nem lehet megvenni. Befizethetünk luxus hotelt pálmafákkal, napfénnyel és svédasztalos ellátással, a konfliktusainkat, szorongásainkat, az egész évben szőnyeg alá söpört párkapcsolati problémáinkat elvisszük magunkkal. És ott, a forró nyári ég alatt robban, mint az időzített bomba. És nem értjük, miért, pedig itt a nyár, a vízpart, a semmittevés. Ezért mondják a pszichológusok, hogy a nyaralás befogadására lelkileg is készülni kell. A nyaralás azt adja nekünk, ami a legértékesebb. A legtöbbet, amit szülő a gyerekének, férfi a nőnek, az egyik ember a másiknak adhat, együtt töltött időt. A mai rohanó, túlhajszolt, lázasan internetező, mobilozó ember számára azonban nincs félelmetesebb dolog az időnél. Mert szokatlan. Nem tud vele mihez kezdeni. Ezért van az, hogy házaspárok, akik már sok éve együtt élnek, félnek kettesben maradni hosszabb időn keresztül. Úgy szervezik a nyaralásukat, hogy mindig legyen körülöttük társaság, hogy ne kelljen egymás szemébe nézni. És ne kelljen soha önmagukkal se maradni. Pedig a nyaralás éppen a lazítás, a nagy alvások, hosszú szieszták, az újra egymásra találás, az elmélyült beszélgetések időszaka. Lehetne. Ha legalább három hétre el tudnánk menni nyaralni. Lelassulni.

Lelassulni és végre pihenni.

Pihenni.