Elfogadni - feltétel nélkül

Anyaszemmel:

Édesapám 20 éve kapott egy súlyos stroke-ot, azóta nehezen mozog, a bal oldala nagyon korlátozottan működik, mára már lényegében csak kerekesszékkel tud közlekedni. A gyerekeink ezért testközelből tapasztalták meg, hogy a Papa gondoskodásra, segítségre szorul, és pontosan tudták, mit jelent, ha valaki a mozgásában korlátozott.

Teljesen más szemüvegen keresztül látják a napi közlekedést, a középületek kialakítását, a szórakozás lehetőségeit, mindenhol felmerül, hogy kerekesszékkel járható-e, látogatható-e.

Közeli ismeretségi körünkben született Down-szindrómával gyermek, akinek a fejlődését évrőlévre nyomon követték a gyermekeink, tisztában voltak vele, hogy egy plusz kromoszóma az oka, hogy ő különleges bánásmódot igényel. Miután megismerték a vele való együttlét kereteit, már nemcsak elfogadták, hanem hozzá alkalmazkodtak.

Anyaként nagyon sokszor adok hálát az égieknek, hogy minden gyermekünk egészségesen született, hogy a két gyermekünknél felmerülő olvasási-írási nehézség elfogadása volt a „legsúlyosabb” zavar, hogy Ádám asztmája volt az egyetlen krónikus betegség, amivel együtt kellett élnünk.

Talán éppen ezért neveltük őket úgy, hogy érzékenyen reagáljanak a segítségre szoruló társaikra. Mind a hatan különleges szenzorokkal észlelik, ha valakinek korlátozott a hallása, látása, mozgása, gondolkodása, ha valaki tartós betegséggel él, vagy csak átmenetileg segítségre szorul.

Szerencsére nekik mindig természetes volt, ha egy másik embernek eltérő a kinézete, a súlya, az öltözködése, a gondolkodása, a mozgása, a bőrszíne, a nemi irányultsága, az anyagi vagy a családi helyzete. Bori és Ádám már kisiskolás korukban felkarolták és védelmükbe vették a többség által kirekesztett, bántalmazott társaikat, és a mai napig úgy élnek, hogy feltétel nélkül segítenek, ha szükséges.

Apaszemmel:

Akárhogyan számolom, de a gyerekeink eddigi életük legnagyobb részében már hatan voltak testvérek. Az évek folyamán az unokatestvérek száma is elérte a tízet, ami annyit jelent, hogy az elmúlt két évtizedben a „szűk családban”rengetegféle egyéniség született. 

Akad köztük már diplomás, kiscsoportos, balettos, gitáros, leendő fizikus, rockytáncos, rossztanuló, jótanuló, éppen önmagát kereső... és folytathatnám, de a lényeg, hogy szeretik egymást, elfogadják és elismerik a másikat, mert mindenki valamiben különleges.

Ezt jó látni, de azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem általános, hiszen nem mindenki ekkora családba érkezik. Abban viszont biztos vagyok, hogy a születése után minden kisgyermek nyitott, elfogadó és kíváncsi a másik emberre.

Aztán ahogy szétnézek a környezetemben, és hallgatom a gyerekeink osztályából a történeteket, megdöbbentő, hogy egy kamasz személyisége mennyire el tud torzulni kizárólag a környezete és a körülötte történő események hatására.

Ilyenkor újra rájövök, hogy a szeretetet is tanulni kell. Ezért nekünk, felnőtteknek, szülőknek jó példát kell mutatnunk, mert a világ egyre bonyolultabb és egyre ingerültebb. Minden gyermekünkre kellő energiát kell fordítanunk annak érdekében, hogy észrevegyék és értékeljék a társaikban a tehetséget, az erényt, a szépséget, vagy akármilyen tulajdonságot, ami megkülönbözteti őket a többiektől. Fel kell nyitni a szemüket arra is, hogy felismerjék, ha valaki valamiben hiányt szenved, vagy megsérül akár lelkileg, akár testileg, és időben meglássák azt is, ha valaki épp egyedül van, és szüksége van a társaságra...

A világ egyik legolvasottabb könyvét forgattam a hétvégén, ahol újra szembejött egy mondat, és ismét megdöbbentett a maga egyszerű és örök igazságával: Törekedjetek a szeretetre!