Egy gyerek se maradjon éhes!

Meg is lepett, amikor Benedek azzal állt elő, hogy van egy Mijazaki film, amit még nem láttunk, de nem bajlódtam sokat azzal, hogy utánaolvassak, a szokásos anime-fantáziavilágot, szellemlényeket és sárkányokat vártam, amikor elkezdődött a szombat esti mozizás. De valami egészen más következett. A főszereplő gyerekek már a film első percében meghaltak... az elkövetkező másfél órát is döbbent csendben töltöttük. A filmet ugyan nem Mijazaki mester, hanem csupán az ő stúdiója készítette, de a mű mindkettőnk számára katartikus élmény volt. A történet ugyanis egy fiatal fiú visszaemlékezése arról, hogyan pusztulnak éhen a kishúgával a II. világháború végén, Japánban.

Nem részletezem a Szentjánosbogarak sírja című film cselekményét, ha valaki kedvet érez egy szép, de felkavaró meséhez, az megtalálja a filmet a világhálón. Engem napokig nem hagyott nyugodni az élmény, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a 21. században éhen halhat-e bárki – Magyarországon? És egyáltalán: hogyan is állunk a gyermekéhezéssel? Fura dolog ez, a mai napig hallom, ahogy a nagyik a parkban vagy a közértben a kisunokájukról mesélve fontosnak tartják azt, hogy a gyermek „jól eszik”. Ez csecsemőkorban nyilván fontos, ám 5-6 éveseknél már nem kell attól tartani, hogy ha tele a hűtő, a gyermek aszkétává válik és elfogy. De ez mégis, valahogy fontos kérdés maradt, hogy van-e étvágy...

Emlékeznek a Gézengúz című slágerre, amivel Koncz Zsuzsa és Gergely Ági megnyerte a táncdalfesztivált, és ami aztán a Csinibaba című film fontos betétdala is lett? „Jó lennél,/Szólt néki apuka, ha jól ennél,/De többet nem is mondott, ó, ennél.” A bevezetőben emlegetett film ideje, a II. világháború óta hazánkban nem fenyegetett senkit az éhhalál. Persze ’56-ban sokan kockáztatták az életüket fél kiló kenyérért, és igen, a gyerekeink már halálosan unják, amikor ezredszerre meséljük el édesanyjukkal, hogy mit jelentett a mi gyerekkorunkban, amikor a helyi közértbe megjött a banán, hogy nem volt télen paradicsom, hogy mi fán termett a Donald rágó és a mesesajt. Nem voltunk úgy ellátva élelmiszerekkel, mint most, de éhen nem halt senki. És most?

Felhívtam Kromek Henriettet, a Gyermekétkeztetési Alapítvány igazgatóját, és interjút kértem tőle. Nagyon érdekelt, hogy mi a helyzet a gyermekéhezéssel Magyarországon. Megdöbbentő tényeket tudtam meg. Henriett ugyanis elmesélte, hogy ma, Magyar­országon minden negyedik gyerek éhezik. Próbáltam az adatot megemészteni, próbáltam megérteni, mit is nevezünk éhezésnek. Henriett elmondta: azt, ha egy gyerek nem akkor eszik és nem azt, amit szeretne. És persze nem olyan mennyiségben és nem olyan minőségben. Ráadásul tényleg gyerekekről, azaz a 0-18 éves korosztályról beszélünk. És bár az éhhalál senkinek sem kerül fel az adatlapjára, mint a halál oka, de az alultáplált gyerekek gyakrabban lesznek betegek, csökkent ellenállóképességük miatt sokszor kerülnek kórházba, és mindannyian tudjuk, hogy ha mi magunk nem oldjuk meg a kórházba került hozzátartozónk ellátását, akkor ebben másra nem számíthatunk. Élelmezés terén semmiképp.

Mit tehetünk? Nagyon sok mindent! Nem, nem tudunk alufóliába csomagolt szendvicseket postán küldözgetni, de támogathatjuk azokat a szervezeteket, akik megpróbálnak segíteni ezen a lehetetlen helyzeten. Számtalan ilyen civil kezdeményezés van, ha valakit érdekel, hogy kinek segíthet, pl. az adója 1%-val, néhány kattintással rátalál. De lehet önkénteskedni is, akár egy központi helyszínen segíteni az elosztásban, akár odamenni, ahol a rászoruló gyerekek és szüleik élnek, és megtapasztalni – nem a nyomort, hanem pont ellenkezőleg, az örömet és a boldogságot, amihez mi magunk is hozzájárulhattunk.

Nagyon jó érzés, próbálják ki!

Kromek Henriettel készült interjúnkat meg is hallgathatja itt!