Családi építőtábor és az új brigádvezető

Öt évvel ezelőtt egyszer irgalmatlanul beállt a derekam, gyakorlatilag nem tudtam kiegyenesedni. Nagy nehezen elmentem kivizsgálásra, mivel egy hétig minden reggel másfél órába telt, amíg kikászálódtam az ágyból, és eljutottam a fürdőszobáig. Így indult minden napom elképesztő kínok közepette.

A hét végén családi unszolásra elmentem orvoshoz és a háziorvos által előírt tüneti kezelést becsülettel elkezdtem alkalmazni. Persze ő a felírt szerekkel együtt azonnal beutalt szakorvosi vizsgálatokra. Minden szögből készült felvétel a gerincemről, de mivel a tüneti kezelések hatottak, annyiban hagytam a kivizsgálást és a probléma valós megoldását.

Az említett tünetek fél évente gyengébben vagy erősebben, de visszatértek. Idén júniusban viszont elképesztő fájdalom alakult ki a csípőmben, kisugárzott a lábamba, borzasztó volt. Nem tudtam mozogni, emelni, lépni, csak vánszorogni. Elmentem hát életemben harmadszorra a háziorvosomhoz. Rám nézett és magabiztosan közölte, hogy gerincsérvem van. Ha akarom, kivizsgáltathatjuk, de a legjobban tenném, ha erősíteném a gerinc körüli izmokat, és vigyáznék magamra. Ezekkel a gondolatokkal baktattam hazafelé: Vigyázzak magamra...

Hm. A háziorvosomnak igaza van! Abszolúte nem vigyázunk magunkra. És most bárki bármit gondol a kedves olvasók közül, ez így van. Ha minden jól megy, akkor megszületünk egy egészséges testben. Túléljük a gyermekkort (mindenki a maga szociológiai környezetében, ahová érkezett), majd beleszaladunk a kamaszkorba és a felnőtt korba. Onnantól kezdve eszünk sok mindent, amit nem kellene, iszunk alkoholt, esetleg dohányzunk, és a legrosszabb esetben még egyéb szerekkel is romboljuk a testünket.

Az előbbieken túl pedig legalább ennyire fontos lenne a mindennapi tudatos mozgás, amellyel karban tartjuk az izomzatunkat és az ízületeinket. És ha mindezt sikerül megtartanunk, akkor agyonhajszoljuk magunkat, nem tartunk egyensúlyt a munka és pihenés között, és nekem például nincs időm figyelni magunkra szellemi és fizikai tekintetben sem. Pedig az ember teste nagy érték. Ezt a közhelyes megállapítást azért írom le, hogy más esetleg időben kapcsolhat még. Nekem nem sikerült! Itt állok negyvenöt évesen és a derekam felől kisugárzó fájdalmak tönkrevágják a hétköznapjaimat.

A vírus miatt kialakult helyzet okán úgy döntöttünk, hogy itthon nyaralunk minden felnőtt és ifjú korú gyermekünkkel. A határon túli nyaralás körülményeit összekuszálta a politika, a belföldi nyaralás ára pedig ennek hatására az egekbe szökkent.

Feleségem unszolására belevágtunk egy medence telepítésébe, ami a hegyoldalban fekvő telkünk esetében nem bizonyult egyszerű feladatnak. A kialakult hátfájásom okán pedig el sem tudtam képzelni, hogyan fogom én ezt kivitelezni, mert semmit nem tudok megemelni. A nagyfiaim viszont összekapták magukat, és több napon keresztül segítettek a tereprendezésben. Bevallom, nagyon jólesett látni, ahogy egy bandaként építik a kertünk egy részét, ahogy legnagyobb fiam kezébe vette az irányítást, és ami számomra még meghatóbb volt, hogy a három öccse követte, figyelt rá és elfogadta az újdonsült brigádvezetőt. Persze nem is ment volna másképp, mert ez a betegségem semmilyen fizikai terhelést nem enged végezni. A felnőttek profin hordták fel a domboldalba a zsaluköveket és a negyven kilós zsákokat, Dávid és Réka pedig az életkorának megfelelően segítette a családi építőtábor munkálatait. Apaságom több mint húsz éve alatt ez számomra egy egészen új helyzetet teremtett, mert először fordult elő velem, hogy nem én oldottam meg egy ilyen horderejű feladatot, mint például a mobil kerti medence felállítása. Persze eddig is segítettek, de mindig felelőse és aktív részese voltam a kitalálásnak és legfőképp a megvalósításnak.

Nagyon jó érzés volt azonban nézni őket, mert egy olyan csapatmunkát láttam, amit mások évekig gyakorolnak. Ők meg testvérek és ösztönösen dolgoznak egymás keze alá. Magától értetődően segítenek a másiknak, adják a kezébe a szerszámot, és egy ilyen helyzetben még vita sincs, csak harmónia. Mindez az építés miatt. Szerintem.

Nem akartam okoskodni és szentimentálisnak sem szeretnék tűnni, de jó volt látni a gyermekeimet ennyire összeszedetten dolgozni egy ügy érdekében.

Remélem, azért hamarosan én is tudok már tenni-venni a házam körül!