Csak mert szeret

– Hogy tehette, hogy tehette?! – hajtogatta Juli. – Hogy tehette, amikor szeret, hogy szerethet, ha ilyet tesz, jaj, pedig szeret, hidd el, én tudom, hogy szeret!

– Nem szeret – suttogta Anna olyan halkan, hogy Juli meg se hallja, aztán meg dudorászott, dünnyögött valami régi dalocskát, mondókát, gügyét, hogy megnyugodjon. – Én szeretlek, én, én – énekelte –, én szeretlek.

Már vagy huszonöt éve szerette. Amióta Juli bekerült hozzájuk a második bé osztályba. Olyan kicsi volt, olyan ijedt, Anna úgy érezte, meg kell védenie mindentől és mindenkitől. Annyira mások voltak, Anna erős, nyúlánk, szemüveges, komoly, Juli aprócska, copfos, vigyori.

Anna az egyetem után férjhez ment L-hez, és szült két gyereket. Juli pedig menthetetlenül és visszavonhatatlanul beleszeretett K-ba. K nyers volt, vad, ösztönös, dacos, nem voltak iskolái, nem volt pedigrés családja, nem volt semmije. Képtelenség volt a világ előtt felvállalni egy ilyet. És elhagyni is.

– A szerelem egy kiszolgáltatott, oktalan kis állat, nem tud gondolkodni, csak bújni, simulni, függni és üzekedni tud. Ilyen a szerelem – bólogatott Juli, és kerekre nyitotta a szemét, úgy bámult bele Annáéba, hogy minél meggyőzőbb legyen. – Nem azért bánt engem, mert nem szeret. Azért bánt, mert szeret – súgta, és potyogtak a könnyei, aláfutottak az arcán, mint a fekete vér.

Kint dörgött az ég, kopogott a sok kis jégborsó a kocsibeállón, arasznyira is visszapattantak a betonról. Anna a vállára vonta Juli fejét, közel csúszott hozzá, egészen közel, hogy összesimulhasson a felsőtestük, a mellére szorította, ahogy a gyerekeit régen, ez mindig segít, Juli egyre halkabban hüppögött, a levegőt már szépen vette, csendesen, a könnye most Anna vállára csorgott. Ölelte, fojtotta Annát, bal kezével a hajába csimpaszkodott, jobb kezével a feje fölött hadonászott. Jobb keze hófehér, friss kötésben, négy ujja házilag eszkábált, lapos fakanálból összekötözött sínben, nem is olyan rég még az ajtórésben voltak, hiába akartak volna, nem tudtak szabadulni, K szorította oda őket, aztán rájuk vágta az ajtót.

– Hogy tehette, hogy tehette – zokogta –, amikor szeret? Ugye, szeret?

Hajnal volt már, Juli csontos arcára kékes csíkokat festett az utcai lámpa fénye.

K és Juli viharos szerelme már hét éve tartott, persze több megszakítással, pontosan néggyel. Négyszer fél évig bírták egymás nélkül, aztán vagy összefutottak valahol véletlenül, vagy egyikük megkereste a másikat bőgve, sírva, követelve, térden csúszva. Aztán mindig vadultak, mindig üvöltöttek, verték, püfölték, szaggatták egymást, Julinak egyszer már monoklija is volt, de őt se kellett félteni, meg is mondta, K melle, háta mindig véresre volt karmolva.

Anna néha elgondolkodott, milyen jó, hogy L nem szereti őt ennyire, és hogy ő sem szereti L-t, hogy nem kell szétmarni a hátát, hogy nem maradnak a körmei alatt véres kis foszlányok, élő, haldokló sejtdarabkák belőle, hogy L nem szívja, nem harapja szét a száját, nem tapad a nyakára, nem vájja belé a fogát, nem hatol belé nyilallásig, hogy moccanni se tudjon. Ugye, megnyomkodod egy kicsit a hátam, szokta kérdezni L, és Anna testápoló krémet csorgat a tenyerébe, sokáig melengeti, csak aztán simítja L nyirkos hátára, és olyan vigyázva keni szét rajta, mintha az nem is férfi volna, ő meg nem is nő, nem is hús meg vér, hanem két felhő. Egy időben gyakran megfordult a fejében, hogy elválik L-től.

– Nem ő a hibás, én tehetek róla, én változtattam ilyen szörnyeteggé, mert soha nem engedtem elég közel, soha nem érezhette, hogy elég jó nekem, soha nem ígértem, hogy örökre, soha nem mondtam neki, hogy mennyire, mennyire szeretem – motyogta Juli, és le-föl ringatózott a térdeit ölelve.

– Ez egy állat, érted? Ne beszélj nekem itt szerelemről! – üvöltött Anna, és megrázta Julit, úgy rázta, hogy közben ölelte is, hogy össze ne törjön, szét ne szakadjon, Juli bekötözött keze meg lengett a levegőben, repkedett.

Ha távolról, az utcáról nézi őket valaki, azt is hihette volna, hogy táncolnak csak, két bolond csaj, és hogy az egyik, a kisebbik, a kezére tekert, hófehér kendővel nevetve integet.

„Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? [...] S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? [...] Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?”

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek, részlet)

Juli éjfél előtt pár perccel esett be Annához lélekszakadva, zihálva, hátra-hátrasandítva, nem követik-e, aztán ahogy egy kicsit biztonságban érezte magát, felzokogott. Anna végignézett rajta, és már nem is kérdezte, csak mondta. – Megint nála voltál. Megint bántott.