Egy hónap alkohol nélkül

A Száraz november számomra mindig is egy jópofa, romkocsmás, facebookos kihívásnak tűnt, amit divat teljesíteni, és azért valljuk be, csoportosan szenvedni is sokkal könnyebb. Aztán jött a járvány, a karantén, minden kocsma bezárt, a házibulik és az otthonülős, iszogatós esték pedig megszaporodtak. A szorongásos helyzetet – amit  végzős egyetemistaként számomra a szakdolgozatírás is súlyosbított – azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy elkezdtem egészségesebben étkezni, rendszeresen sportolni otthon, és a káros szokásokat is csökkenteni. Ezért kapva kaptam az alkalmon, és belevágtam a Száraz novemberbe is.

Azt tudni kell, hogy számomra az alkoholnak közösségépítő ereje van, szükséges ahhoz, hogy feloldódjak egy buliban, vagy hogy lazuljak a barátokkal hétvégenként. A felsőoktatásban töltött időszak esetében ráadásul egyfajta elvárás is lehet a folyamatos bulizás, a görbe esték és az alkohol minél gyakoribb használata, hiszen mindenhonnan azt halljuk, hogy ez az az időszak, amikor igazán kiélhetjük magunkat, és életre szóló emlékeket szerezhetünk, amelyeket felnőttként jó lesz majd felidézni – pedig valójában sokan nem is emlékeznek majd rájuk az alkoholgőz miatt.

Az igazi oka a vállalásomnak az volt, hogy kíváncsi voltam, vajon kibírom-e egy hónapig alkohol nélkül? Mennyire fogok szenvedni? Vagy talán könnyű lesz? Mennyire fontos a ital a lazuláshoz? Vagy egyáltalán kell-e? Esetleg ami ijesztőbb, hogy lehet-e nélküle is bulizni?

Ez is úgy indul, mint bármelyik elhatározás az életben, legyen az munka, spórolás vagy hobbi. Először fellelkesedik az ember, észre sem veszi, hogy van benne kihívás, annyira hajtja az elkezdés tüze, és addig a pontig tart, míg el nem jön az első hétvége. A lelkesítő kihívás kezd terhessé válni, az ember ösztönösen térne vissza a szokásaihoz. Mikor találkozol a csajokkal és rájössz, hogy ez egy baromi borozós este, vagy házibulit tartanak a csoporttársak és meginnál egy sört, akkor elérkezik az az érzés, mikor értelmetlennek tűnik az önmegtartóztatás. Aztán egyre több ilyen nap jön, egyre bosszantóbbá válik, hogy az ember önmagát korlátozza a saját szabadságában. Főleg azért, mert ilyenkor nem érzünk semmi pozitív hatást, és nem értjük, miért nem iszunk valami finom, lazító alkoholos italt. A többiek körülötted eljutnak arra a jól ismert emelkedettségi szintre, te pedig totálisan kimaradsz a buliból. Kívülálló leszel, hiába nyomod te is ezerrel a hülyeséget, egyszerűen egyre jobban távolodsz tőlük. Ahogy ők emelkednek a piával, te úgy maradsz két lábbal a földön, egy fonnyadt almalével a kezedben. Odatáncolnak hozzád, az arcodba ordítva artikulálatlanul nagyon szeret mindenki, te meg zavart félmosollyal arrébb somfordálsz.

Egyszerre túl felnőttnek érzed magad, ami ilyenkor elég ijesztő érzés, aztán arra gondolsz, hogy te is ilyen vagy beszórakozva, ami hasonlóan ijesztő. És amikor a többiek a kezedbe nyomják a kötelező rövidkört, te emberfeletti kézmozdulattal elutasítod. Büszke vagy magadra, de csak egy pillanatig, mert a szemed sarkából mégis sóvárogva nézed, ahogy a többiek lehúzzák, te pedig tovább kortyolgatod a kis gyümölcslevedet.

Aztán persze amikor az emelkedettség a tetőfokára hág, az emberek el akarják nyújtani a pillanatot és isznak tovább, viszont ezután már nem az emelkedés jön, hanem a lealjasodás. Na, ilyenkor annyira örülsz a száraz hónapnak, hogy fél méterrel a járda fölött sétálsz haza, hogy mekkora menő vagy, mert nem tántorogsz, és nem leszel reggel használhatatlan.

Még két dologra baromi jó rájönni. Az egyik, hogy igazából, ha jó a hangulat, akkor józanul is ugyanúgy tudok bulizni, idiótán ropni a Dance Monkey-ra, mintha ittam volna. A másik pedig, hogy fantasztikus érzés, amikor az ember másnap a teljes fizikai-szellemi kapacitását ki tudja használni.

Számos napot be tudnék jelölni novemberben, amikor tuti, hogy ittam volna egy-két pohár valamit, bár nem tudnám megmondani, hogy miért, ha nem megszokásból. Sörözgetős este, borozgatós este, kis valami csurran-cseppen, és az alkohol kis mennyiségben nagyon jól lelazít, kellemes medret ad a jó beszélgetéseknek, de észrevétlenül annyira megszokjuk, hogy alkoholt fogyasztunk, hogy egyenesen ordítani tud a hiánya. A Száraz novemberben igazából ezek hiányoznak, nem a kerítésszaggató, lelkiismeret-furdalás ízű esték. De mégis felmerül a kérdés, hogy ez a finoman iszogatás is mennyire válhat szokássá – majd pedig szükségletté? Társas ivásnak hívjuk, de közben mi van, ha fordítva működik, és az ivás tesz társassá?

Mindenesetre az biztos, hogy sok kérdés fogalmazódik meg az emberben önmagával, és az őt körülvevőkkel kapcsolatban is. Alapvetően nem hiszek a mértéktelenségben és a Száraz november önmegtartóztatása is ugyanolyan mértéktelenség, ennek ellenére nagyon tanulságos kísérlet, és így a végéhez közeledve egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam. Voltak nehéz pillanatok, és biztos, hogy még lesznek is, de összességében nagyon hasznos önismereti szempontból, még ha egyes felismerések kellemetlenek is. A cél pedig az, hogy okuljunk belőle, és a következő hónapot ne mattrészegen kezdjük.

Ha te is Száraz novembert tartasz, akkor kitartás, már a finisben vagyunk!