2 perc
Novák az öregedésről: Az emberélet útjának felén
Módosítva: 9/27/2010 Szerző: Novák Péter 2 perc Üzenet a Földről
Elmúltam negyven, így külön és egyben, különösebb fel- és főhajtás nélkül. Aggodalomra semmi ok – gondoltam – múltam, voltam én már ilyen is, olyan is! Tizenötnek nehéz kamasz, huszonötnek negyedszázados, harmincasnak tagbaszakadt, harmincháromnak megfeszítetlen. Megannyi „legendás" forduló, melyek akkor és ott nem érintettek meg különösebben, bár örömmel fogadtam a bölcs tanácsokat, miszerint azon jeles pillanat(ok)ban kezdődik, avagy múlik valami, megkérdőjelezhetetlenül.
Barátaim, ez a negyedik X hajnala, legalább a koromat tiszteljétek!
Súlytalan tonnák. Létezésünk a regisztrált idő és az elért eredmények perszonális koordináta-rendszerében mérettetik meg, legyen szó a huszonhét éves Petőfiről, vagy a kilencvenötöt betöltött Teller Edéről. „Lehettem volna oktató, nem ily töltőtoll-koptató szegény legény." És lehetnék három műszakban vért és verejtéket izzadó munkásember, telve az ötös lottó álmaival, elbocsájtott közalkalmazott, kinek újráznia kell az iskolaszék előtt, fedélnélküli kisemmizett a kereszteződések militáns lámpatestei alatt, rést és jó szót keresve a rendszer ritmusában.
Nem vagyok, nem vagyunk elégedettek. Semmivel. Nemhogy magunkkal. Adjon az Isten, adjon az Állam, adjon a Cola, valaki oldja meg, de azonnal, ha probléma vagyon! Egy vagyon költődik erre is, arra is, mikor én tenmagamat – tettekben, munkában, adóban – adom! Persze ezen elvárás rendjén is lenne a maszek történelemben, tudniillik a jóléti társadalom jólétet ígért! Az individuális egyénnek. Szép szó (mármint a jólét), ha megtartják, úgy jó?
A boldogság mértékegysége korunkban a végtelen. Az arany-eső, avagy a fenn említett lottóötös. Hol van már a régi tanítás, miszerint a boldogság nem a nagy, életünket felforgató eseményekből fakad, hanem abból, ha körülöttünk minden el van rendeződve? Sehol. Elhivatottak vagyunk, mégpedig a nagyságra, még akkor is, ha a kihívás maga magányossá tesz, önnön köreit futó shakespeare-i hősökké... Hősök leszünk. Egyedül.
Születésnapomon a barátaim leptek meg, jöttek csendesen a lefoglalt éttermi asztalhoz, egy-egy üveg borral, számtalan szép történettel közös életünkből. Nem voltam társak nélkül, egy percig sem. Csak ittunk, ettünk, kacagtunk, konyha-filozofálgattunk a folyóparton, majd – kerülvén az idő rozsdás pofájának lehelletét – reggelig kísértettük őt egy játszótéren. Hangosan.
A boldogság mértékegysége koromban a kapcsolat! Létem a regisztrált idő és a cimborák koordináta-rendszerében definiálható, a körülöttünk (el)rendeződő elvekben. És bár nevezzenek majdan – ha egyáltalán megérem – szépkorúnak vagy nyugdíjasnak, hallgatag bölcsnek vagy ütni való vénembernek, ezen embertársaim nélkül egy lépést sem kívánok tenni a jelenben. Sem a jövőben.
Még egyszer ennyi? Adja Isten!
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az úton.
(...)
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet,
mely mozgat napot és minden csillagot.
Dante: Isteni Színjáték
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az úton.
(...)
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet,
mely mozgat napot és minden csillagot.
Dante: Isteni Színjáték