Szimpatika – #maradjotthon – két gyerekkel

Tudom, a gyerekeket nem viseli meg a vírus, ép ésszel tudom és értem is. De mi van, ha véletlenül mégsem így lesz? Ha éppen őket… gyorsan el is hessegetem magamtól a gondolatot.

A bejelentést követően gyorsan megjelent az iskolánk igazgatónőjének reakciója, miszerint egy-két napot kérnek, amíg rendezik soraikat. Őszintén, nekem jól jött az a két nap, még befejeztem az aktuális munkámat, berendezkedtünk a tartós otthonlétre, a következő hetek (vagy hónapok?) otthoni munkájára, a digitális iskolára, az itthon főzésre és étkezésre. Mint egy sakkbajnok, igyekeztem előre kitalálni a megfelelő lépéseket, a jövőbe látni, mire lesz majd szükség. Van olyan, ami kifejezetten jól sikerült és büszkeséggel tölt el, de persze néhány dolgot nem láttam előre. Ezekben a napokban a gyerekeim apukája néha úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, csak lassan sikerült meggyőznöm, hogy nem fölöslegesen próbálok felkészülni, ezek igenis szükséges dolgok. Az egyik ilyen alkalom az első nagybevásárlás volt. Szó nélkül tűrte, ahogy megpakolom a kocsit, de láttam rajta, igencsak aggódik, mikor nőnek ki a pikkelyeim, vagy törnek elő az eddig jól leplezett csápjaim. Ha itthon kell etetni a két növésben lévő, s amúgy erősen alultápláltnak látszó csemeténket, bizony szokatlan mennyiségű étel elkészítéshez szükséges alapanyagot kell beszerezni. Nem az ipari mennyiségű felvásárlásra gondolok, de eddig a napi öt étkezésből hármat a suliban kaptak, most bizony ezeket is nekünk kell szervírozni. Így lett az egyik új állásom a szakács.

A másik új szerepkörömmel a digitális oktatás első hetében, szerdán találkoztam először, amikor megkaptuk a Kréta rendszerén keresztül az első napi feladatokat. Már a feladatok megtalálása is komoly kihívás volt, még nekem is, pedig én igazán használom ezeket a felületeket. De kérdem én, mit csinált az a szülő, aki nem ért ehhez? Meglettek a házik, nosza, elővettem a pedagógus diplomámat, leporoltam, és elkezdtem tölteni a gyerekekbe az infót. Egy ideig jól is ment, már-már láttam a tanulmányi alagút végét, amikor a telefonomra pillantva – az eredeti, s remélem még jelenlegi munkahelyemről érkező levelek közt – a többi tanítónő levele villogott, akik rajzot, éneket, technikát és erkölcstant tanítanak a kisebbiknek. Bizony, nem vicceltek. Elkezdtem hát a gyerek helyett elkészíteni a technika házit, miközben a kicsi – követve az utasításaimat – a rajz házit csinálta, néha odakacsintottam a nagyobbik gyermekre, vajon ő hol tart. (Persze hozzá sem kezdett. Nem, ezt most nem vesszük figyelembe, csak szép sorjában. Előbb a kicsinek segítek.) Bal kézzel pedig megkavartam az odaégett kaját, és kiengedtem a kutyát pisilni a kertbe. Istenem, de jó, hogy kertes házat vettünk!

Ok. Túléltük az első napot. Jó lesz ez. Már csak el kell pakolnom a mosatlant, kiteregetni a ruhákat és elültetni a két, még néhány napja vásárolt növényt. A takarítást majd hétvégén befejezem, és lelkifurdalás nélkül visszanyomtam a porszívót a helyére. Akkor jöhet a munka.

Másnap láttam meg a nagyobbik gyerek első testnevelés leckéjét, ami egy kicsit azért megrengette a nyugalmamat. Töltsön le egy futó alkalmazást a telefonjára, és 40 percet gyors gyalogoljon. Megelőzve az ezzel járó bonyodalmakat, én és a kutya még aznap reggel teljesítettük a távot, bár szegény pára nem értette, mi a fenének rohanunk annyira. Aztán úgy ítéltem meg, hogy hamarabb szabadulok, ha megcsinálom helyette a ppt is, amit a tesi tanár kért tőle. Mert ugye a gyerek még nem tud ilyet készíteni. Ekkor éreztem meg először a Facebook-osztálycsoportunk fontosságát, itt ki lehet adni minden dühünket, majd egy nagy levegő után a gyerek felé újra mosolyogni. Egyébként ötöst kaptam a feladatra. A következő nehezítést a Microsoft Teams digitális tantermének bevezetése okozta, és nem technikailag gondolom. Ez a rendszer sokkal jobban működik, mint a Kréta. Nem fagy le, nem tűnnek el üzenetek, házik és videóórákat is tartanak a tanárok. Már aki vállalja az arcát is. Ennek a gyerekek őszintén örülnek. Furcsa is lehet úgy tanulni, hogy csak a tanár hangját hallják, vagy még rosszabb, ha csak írott üzenet érkezik.

Igen ám, de az előírás szerint a Krétát is használniuk kell a tanároknak a Teams mellett, így történik, hogy minden nap, amikor megnézem az e-mailjeimet, ellenőrzöm, hogy írt-e valamelyik tanító vagy tanár. Ha sikerül belépni a Krétába, mind a két gyerek házi feladatait és az üzenetek menüpontot is átvizsgálom. Miután a Teams-re csatlakozunk, átnézzük mindkét gyerek dolgait, a tanári üzeneteket is. Van tanár, aki egyéb digitális felületen is kommunikál a gyerekekkel, ezért ott is szétnézek. Ha ez mind kész, összehúzom a leckéket egy, a gyerekek által is követhető doksiba. Amint elkészültek a házik, csak lefotózom őket, feltöltöm a gépemre, majd oda, ahová a tanító vagy tanár kéri, vagy ppt-t csinálok belőle. Ilyen egyszerű az egész.

Azt hiszem, a legnehezebb dolog a gyerekeim tanulással szembeni ellenállását megtörni. Persze igazuk van, eddig itthon csak jó dolgok történtek. Most meg? Mondtam a nagynak, hogy szépen írjon, vagy kiradírozom. Kiborult, hogy ez rosszabb, mint az iskola. Ez van. Próbáljuk elfogadni az új helyzetet, a tanárok jól-rosszul próbálnak megfelelni a helyzetnek. Nyilván azoknak könnyebb, akik eddig is használták a digitális világ lehetőségeit, akik pedig nem éltek vele, azoknak most nagyon nehéz. Én próbálom a minőségi elvárásaimat átvinni a gyerekeken, de az iskola mennyiségi elvárása mellett ez nem olyan egyszerű. A gyerekek pedig próbálnak igazán jó gyerekek lenni. Gondolkodtam a reggeli tornán, de a tesi tanár szigorú feladatai miatt ezt elengedtem, pedig az igazán vicces lett volna! Így 8-kor csak ébresztőt rendelek el, a srácok beágyaznak és felöltöznek, reggeliznek, mintha tényleg iskolába mennének, beülnek a laptopok elé, bedugják a fülhallgatókat, és csak 11-kor „jönnek haza”. Aztán nekiállunk a házi feladatoknak, és mi csak két gyereket nevelünk!

A gyerekek tulajdonképpen élvezik a helyzetet, főleg mióta látják is az osztálytársaikat a monitorokon, sőt az órák előtt és után megdumálhatják az élet nagy dolgait. Most rengeteget tanulnak a családról, az állandó együttlét szépségeiről és nehézségeiről, a szabadság erejéről, és arról, hogy az ember milyen csodálatos lény. A túlélés érdekében képes alkalmazkodni szinte bármilyen helyzethez.

Ui: Mikor felolvastam itthon, apa zokon vette, hogy ő is segít. Azt miért nem írtam le? Tényleg segít. Talán mindenki tudja, most mire gondolok!