A változó kor pszichológiája 1.
Módosítva: 3/7/2020 2 perc pszichológiaöregedésNőkLélekváltozó korÖsszes cikk
Dől ránk a sok jó tanács az ismerősöktől, barátoktól, médiából a változó korral kapcsolatban. Az egyik kategória az, amikor arra bíztatnak bennünket mosolyogva, hogy “óh, fogadd el a rácokat, azt jelentik, hogy sokat nevettél életedben!” A küszködést pedig elrejtjük, mert nem akarjuk, hogy azt gondolják rólunk, hogy képtelenek vagyunk megbírkózni ezzel a nüansszal, amikor olyan bajok vannak, hogy elfogy a bolygó alólunk, összedőlnek az erdők és egymásnak esnek a földlakók. Mi ehhez képest a mi változó korunk? Elmúlik egy-két-húsz év, nem ez az élet rendje? Ennyi idős korra igazán megszokhattuk volna már.
A változó kort – vagyis az átmenetet a felnőtt nő és a néni között – a kamaszkorhoz hasonlítom. Gyerekből felnőtt lesz, ez az első ugrás, hát persze hogy óriási. Úgy tartjuk, úgy emlegetjük, ez a legnehezebb korszak.
De valahogy a kamaszkornak jobb a marketingje, nem? Beszélünk és tudunk arról, milyen nyűgös a sok testi változás, milyen nehéz a mivégre-vagyok-a-világon típusú kérdések megválaszolása és milyen gyötrő a száz-huplis lelki hullámvasút. Az az érzésem, elég figyelmet kap a médiában hogyan kezeljük a tinédzser korosztályt. Arra gondolok, nekik legalább nem mondunk olyanokat, hogy “óh, ez tényleg egy nagy piros pattanás, fogadd el, arra gondolj, hogy dolgoznak a hormonok, természetes dolog, örülj neki, azt jelenti felnőtt leszel!”
A változó korról - a többi nem változó korban lévő embertársunknak - nagyjából a hőhullámok és a zsémbeskedés jut eszébe. Aki benne van, persze olvashat róla, van bőven irodalma a perimenopauzának és menopauzának is. Van közte sok jó és mégtöbb konzerv-mondat, sablon-szöveg, telis-tele jótanácsokkal. Nekünk meg marad egy rakás kínos mosoly az arcunkon, hogy ez miért nem megy nekem ilyen könnyedén. Száz posztban látjuk, hogy “az ötven az új harminc”, hogy végre kirepültek a gyerekek és eljött végre az ideje hogy magaddal foglalkozz, hogy most már a csak az igazán fontos dogok számítanak.
Megmondják, meghallgatom és elolvasom hogy érezzem magam és legyen az, hogy jé, tényleg, ez ilyen egyszerű lenne? De valahogy mégsem örülök a ráncoknak, lóg minden, a nyuszipárna hasam sem lesz oké, fogalmam sincs megint mi áll jól, ne csináljak szánalmas idiótát magamból, de ne legyek kövület sem, menjek vagy maradjak. Vannak jobb napok, de van amikor semmi sem sikerül.
Lehet azzal kezdeni, hogy nyugodtan, kicsivel többet mondjuk azt, amit 4-5 éves korunkban mertünk utoljára megtenni: mondjunk nem-et. És lehet hátradőlve élvezni, hogy nem dől össze a világ.
„Elmúlik egy-két-húsz év, nem ez az élet rendje? Ennyi idős korra igazán megszokhattuk volna már.”