Szimpatika – Gera Marina - úton a nemzetközi karrier felé

A történet ott kezdődik, hogy egy szegedi kislány elhatározza, hogy ő bizony világhírű színésznő lesz...

Nagyon szerettem Szegedet, az ottani Nemzeti Színházban sokat játszottam mint gyerek, közben versmondó versenyekre jártam. Úgy éreztem, ha tényleg színész akarok lenni, azért mindennap tennem kell. Sportos alkat vagyok, aki szereti a versenyhelyzeteket, és ha időnként kinevettek, inkább bizonyítani akartam. Valószínűleg kicsit idegesítő gyerek voltam, mert már akkor is színészi feladatokkal szórakoztattam magam, például az utcán beszélgető embereket figyelve magamban szinkronizáltam őket, a szobámban pedig folyton azokat a karaktereket játszottam el, akiket egy filmben láttam, vagy akikről olvastam.

Mi volt a kedvenc filmed?

Lehet, hogy ciki, de rajongtam a Sissi-filmekért. A szüleim majdnem pszichológushoz vittek, mert egy nyár alatt megtanultam az egész szerepet, annyira vágytam rá, hogy egyszer eljátszhassam. A másik film, ami nagy hatással volt rám, A zongoratanárnő, azt rengetegszer megnéztem.

Tizennégy évesen felköltöztél Pestre. Azért ehhez bátorság kellett.

Igen, de úgy éreztem, hogy már szűk lett az a világ. A színjátszó körön, a gyerekelőadásokon, a szavalóversenyeken túl már nem volt perspektíva, éreztem, hogy ha meg akarom valósítani azt, amit szeretnék, tovább kell lépnem. Azért is akartam Budapestre költözni, mert a szegedi mozikba csak a nagy kasszasikereket hozták el, de művészfilmeket már nem. Amikor felvettek a Vörösmarty Gimnázium dráma tagozatára, kollégista lettem, ami kifejezetten jót tett, sokkal nyitottabb lettem. De ez csak az első lépés volt... Mindent meg akartam tenni azért, hogy egyszer nemzetközi hírű színésznő lehessek.

A Színművészeti Egyetem elvégzése után nem szerződtél egyik kőszínházhoz sem... Talán azért, mert akkoriban a játékfilmek szereplőit inkább az alternatív társulatokból válogatták?

Igen, ez is benne volt. Amikor 2008-ban végeztem, mindenki leszerződött valahova, én a Szputnyik Hajózási Társaság nevű független színházhoz mentem, ami akkor alakult Bodó Viktor vezetésével. Engem nagyon izgatott a filmezés, és valóban, akkoriban nem a kőszínházak társulataiból válogatták össze az új filmek szereplőit, így azon túl, hogy nagyon szerettem Viktorral dolgozni, úgy gondoltam, hogy egy ilyen társulatban sokkal könnyebben kerülök majd a filmesek látóterébe. Na, ez nem jött be, épp abban az évben állt le a magyar filmgyártás a válság miatt. A csoporttársaimmal légüres térbe kerültünk, nem hívtak még castingokra sem, de én azért gyakran jártam külföldi filmek forgatására, hogy tanuljak. Rendezőasszisztens lettem, dolgoztam egészen nagy forgatásokon is, és nagyon hálás vagyok, hogy a producerek lehetővé tették, hogy belelássak a munkafolyamatokba.

Ez miért volt számodra fontos? Rendezni is szeretnél egyszer?

Egyszerűen érdekel a filmezés. Van egy történetem, amit hobbiszinten, az egyéb munkáim mellett kezdtem el írni, csak a magam örömére. Ugyan rengeteget olvastam a forgatókönyvírásról, de nyilván szükség lesz majd egy profi bevonására is, hogy ebből film születhessen.

Ha jól tudom, van egy külföldi producer, akit érdekel a történeted...

Még az Emmy-díj előtt, de már az Örök tél miatt egy évvel ezelőtt megkeresett egy angol producer, hogy szeretne egy nemzetközi filmet forgatni velem, és kifejezetten hozzám illő kelet-európai történetet keresett. Először nem vettem túl komolyan – miért épp engem választana? –, de amikor láttam, hogy tényleg komolyan gondolja, előrukkoltam a saját ötletemmel. Leadtam az általam összeírt jelenetsorrendet, ami nagyon tetszett neki, számomra pedig hihetetlenül inspiráló volt, hogy nem úgy állt hozzá, hogy nekem mint színésznőnek nem lehet jó ötletem, hanem meghallgatott, és csak a pozitívumok érdekelték, illetve az, hogy egy profi írógárda mit tud ebből kihozni.

Azért nem mindennapos, hogy magyar színésznők tökéletes angolsággal forgatókönyv-terveket adnak le. Tudatosan, egy nemzetközi karrier előkészítéseként tanultál nyelveket?

Igen, már ezért is komolyan vettem a nyelvtanulást, de a Színmű után elbizonytalanodtam, és volt egy olyan időszakom, hogy eltűnt belőlem ez a tudatosság, és úgy érzem, ezzel nagyon sok időt veszítettem.

Mi volt az oka ennek a bizonytalanságnak?

Nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek. Kimenjek külföldre? Vagy járjak castingokra? Úgy éreztem, az az elvárás, hogy leszerződjek egy színházhoz, különben csúnyán néznek majd rám, hiszen én még az a színészgeneráció vagyok, aki egy klasszikus pályát jár be. Tudtam, hogy külföldön az akcentusommal addig nincs túl sok esélyem, amíg itthon nem teszek le valamit az asztalra. Mindig azok tudnak kiugrani, akiket a hazájukban is elismernek. Erre vártam, ezért volt hatalmas lehetőség az életemben az első filmfőszerepem az Örök télben.

Vannak külföldön próbálkozó remek színésznőink, de mégsem látjuk viszont őket a nagy hollywoodi filmekben. Ennek mi lehet az oka?

Kinn kellene élnem ahhoz, hogy erről határozott véleményem lehessen, mindenesetre szerintem már az én díjammal is történt egy nagy áttörés, pedig nem volt mögöttem semmiféle reklám. Számomra egyébként az volt hatalmas öröm, hogy a nyolcszáz fős akadémia egyáltalán észrevett, és aztán bekerülhettem az egész világból, minden műfajból benevezett, majd kiválasztott legjobb négy színésznő közé. A film megjelenése után már egy berlini filmfesztiválon is győzködtek a producerek, hogy van esélyem megnyerni ezt a díjat, de nem igazán hittem nekik. Hatalmas szerencsém volt, hogy az Örök tél mozifilm helyett végül tévéfilm lett, ugyanis magyar színészt, magyar színekben az Oscarra nem lehet nevezni, az Emmyre, vagyis a tévés Oscarra viszont igen, a díjat pedig végül én kaptam meg, nem a film.

Hogyan tudtad meg, hogy jelöltek?

Tudtam, hogy beneveztek a filmmel együtt, de amikor a film rendezője, Szász Attila ezt elmondta, először nem örültem. Épp előtte választották ki a Magyar Filmdíj legjobbjait, az Örök tél pedig itthon tévéfilm helyett mozifilm kategóriába került. Nagyon dühös voltam, hogy ezzel a kategóriaválasztással elvették tőlem a lehetőséget, hogy díjat nyerjek itthon, pedig rengeteget dolgoztam érte. Ebben a hangulatban az Emmyre való nevezést értelmetlennek és esélytelennek találtam. Rosszul éreztem magam, hogy Magyarországon elvették a versenyzési lehetőséget, de aztán bezsebeltem néhány díjat Kaliforniából, Portugáliából, Kijevből. Az Emmyre viszont továbbra sem éreztem magam esélyesnek, mert úgy gondoltam, már ahhoz is lobbi kell, hogy az akadémia figyelmét felkeltsük, és egyáltalán megnézzék a filmet. Épp egy színházi próbán voltam, amikor Attila elküldte az üzenetet: „Jelöltek az Emmyre!”. Még most is meghatódom, annyira szürreális volt. Egy barátom és kollégám, Boncz Ádám fel is vette a reakciómat, amit azóta sokan megnéztek az interneten, a sokktól az örömkönnyeken át minden benne van abban a videóban. Aztán a következő héten tudatosult bennem, hogy nyernem kell. Nem azért, mert folyamatosan a díjakra hajtok, egy színész nem ezekért játszik, hanem azért, mert Magyarországon a jelöltet elfelejtik, csak az számít, aki meg is nyeri a díjat. A sajtó nem érdeklődött, számomra pedig egyre nyomasztóbb volt az a két hónap, és nem tudtam már igazán örülni. Bosszantott, hogy nyilván már nem tehetek semmit azért, hogy nyerjek, miközben éreztem, hogy ha másodikként jövök haza, az emberek továbbra is meg fogják kérdezni, hogy ki vagyok, és mivel foglalkozom.

Ki segített New Yorkban?

Rajtam kívül minden színésznek volt nemzetközi PR-osa, hiszen egy ilyen szerepléssel a saját országodat is reklámozod. Ott szembesültem azzal, hogy mögöttem nem áll senki, aki támogat, nincs nagy lobbi, pedig a nemzetközi sajtó nagy hatással van arra, végül ki kapja meg a díjat. Nyomasztott, hogy teljesen egyedül vagyok ott, de azt is tudtam, hogy ha nyerek, azt hirtelen mindenki a saját sikerének tekinti majd. Furcsa érzés volt, most viszont, az Emmy-díjjal a kezemben nem tudok sértett lenni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a színésznőt, akit Emmyre jelöltek, vagy az úszónőt, aki kimegy az olimpiára, támogatni és segíteni kell. Aki nem így tesz, az szakmaiatlanul végzi a munkáját.

A problémák mellett azonban fantasztikus élményekben volt részem. A barátaimon keresztül megismertem egy magyar producert, Máthé Dorottyát, akinek miután elmeséltem az első kinn töltött napomon, hogy még nincs se sminkesem, se fodrászom, másnap viszont egy tucat tévés interjút kell adnom, azonnal segített, és másnapra mindent elintézett nekem. Az is csodálatos érzés volt, hogy az Amerikában élő színésznők, Marozsán Erika és Oroszlán Szonja végig ott voltak és drukkoltak nekem, ahogy egyébként a Trezor című filmnek is, amit szintén jelöltek. Ők néhányan próbálták pótolni azt a magyar delegációt, aki nem volt ott – és pótolták is. Leírhatatlan érzés volt, ahogy magyar művészek összefognak, és szívből szurkolnak a magyar produkcióknak.

Egy ilyen díjjal lezárul egy korszak. Mit éreztél, amikor hazajöttél és folytatódtak a hétköznapok?

Egyrészt a díjátadót követően én még kinn maradtam egy hetet, ezt eleve így is terveztem, az eredménytől függetlenül, mert úgy gondoltam, ha már végre kijutottam, akkor ezt a lehetőséget meg kell ragadni. Közben voltak interjúim és néhány találkozóm, és volt pár ügynökségi megkeresés is, szóval nem unatkoztam. Amikor hazajöttem, megrohamozott a magyar sajtó, és ezt hirtelen nem tudtam megfelelően kezelni, mindenkinek túlzottan meg akartam felelni. Folyamatosan rohantam valahova, közben az előző hónapok felgyülemlett feszültsége betegség formájában jelentkezett. Így valójában csak karácsony után szakadt rám, hogy nyertem egy Emmy-díjat. Előtte Amerikában is munkának fogtam fel az interjúkat és találkozókat, az pedig különösen aggasztott, hogy a fesztivál igazgatója elmondta, hogy egy évig vagyok friss Emmy-díjas, ennyi időm van, hogy felhívjam magamra a producerek és rendezők figyelmét, ezt ki kell használni. De ki is fogom, hamarosan Londonban találkozunk a fent említett producerrel egy közös munka reményében.

A férjed, aki nem szakmabeli, hogy bírta a hirtelen jött megpróbáltatásokat?

Most ő is belelátott a filmes világ kulisszái mögé, ami őt konkrétan jobban megviselte, mint engem. Nagyon bántotta, hogy mennyire egyedül hagyott mindenki Emmy-jelöltként. Ő nem egy kívülálló, aki fesztelenül örülhet a díjamnak, ahogy egyébként az egész ország tette. Eszemben sincs panaszkodni, nagyon jólesett az a sok szeretet, amit kaptam, de tény, hogy ő végigélte velem a díjátadó előtti nagyon kemény hónapokat is, és látta, min megyek keresztül. Engem az hajtott, hogy mindenáron helytálljak és képes legyek képviselni magam, az országot és a produkciót, hiszen harmincévnyi munkám van ebben. Nemcsak az én érdemem, hiszen közös munka eredményéről van szó, de úgy éreztem, senki nem veheti el tőlem ezt az élményt és örömöt. Szóval a férjemnek sem volt egyszerű ez az időszak, azt hiszem, számára is megkönnyebbülés volt, amikor végre kimondták a nevem. Annak is örülök egyébként, hogy a politikusok is észrevették ezt a díjat, és pártállástól függetlenül gratuláltak. Azt viszont már nehezebben viseltem, hogy néhányan (nem a politikusok) megpróbáltak bizonyos ügyek mellé állítani, mondván az Emmy-díj felelősség, nem mindegy, mit képviselek. Ez valóban így van, de ez hadd legyen az én feladatom. Sosem gondoltam volna, hogy ez a díj ennyire túlmutat önmagán, és sok mindennel kapcsolatban felnyitja a szemem. Nem hagy kétséget afelől, hogy kik a valódi barátaim és támogatóim. Nem cserélnék senkivel, boldog vagyok, hogy nyerhettem, és hálás is, különösen Szász Attilának, akivel megosztottam ezt a díjat, hiszen ez kettőnk nagyon szoros együttműködésének köszönhető. De közben van bennem félelem és szorongás is, hogy vajon hány kapu nyílt ki, és mennyi záródott be. Azt biztosan tudom, hogy külföldön csak nyerhetek ezzel, és ha összejönne az említett nemzetközi főszerep egy kelet-európai történetben a saját ötletem alapján, az olyan hatalmas jelentőségű esemény lenne, hogy felcserélném az Emmy-díjjal.

Hogyan éled meg a népszerűséget? Olyan, mint amire számítottál?

Az első nagy hullám után továbbra sem érzem az óriási népszerűséget és érdeklődést. Az nagyon jólesett, hogy Amerikából hazafelé a légiutas-kísérők pezsgővel köszöntöttek, és úgy ünnepeltek mint egy igazi sztárt. A népszerűséghez egyébként azt társítom, hogy láthatóvá váltam, ezért van, aki most jobban elismer, és van, aki még inkább támad. Egyben viszont biztos vagyok: éppen két éve osztottam meg a hírt, hogy megkaptam életem szerepét – és ebben igazam lett.

Fotók: Falus Kriszta