Szimpatika – Titkos üzenetek

A rádió egy komoly dolog, és a rádiós egy komoly szakma volt. A fiatalabb olvasók most ne a szórakoztató vagy kevésbé szórakoztató reggeli műsorokra gondoljanak, hanem egy kommunikációs eszközre. Még mielőtt lett volna vezetékes vagy mobiltelefon, vagy bármilyen kontinenseken átívelő kommunikáció, rádióhullámokkal oldottunk meg mindent – le lehetett szólni a bányába, több száz méter mélyre, hogy fiúk, este fellép a Záray-Vámosi a kultúrban, és föl lehetett szólni a Mir űrállomásra is, hogy kapcsolunk nektek egy kis hangulatjavító zenét, jön Alla Pugacsovától a Podmoszkovnije vecsera, tárjátok szélesre a napelemeket! A hajókon, repülőkön volt egy rádiós, aki nem csinált egyebet, csak a kommunikációért felelt, az ő dolga volt, hogy a cikázó frekvenciák és szikrázó megahertzek között megtalálja a lényeges információt. Aki látta a Padlást – ami tavaly decemberben köszöntötte egymilliomodik nézőjét –, az tudja, miről beszélek.

De persze, az én kisördögöm nem hagyta annyiban, mert ugye a rádióadás az zavarható, terelhető, torzítható – mi van akkor, kérdeztem kémemet – ha még rádió sincs?

Ő akkor magabiztosan megvonta a vállát: – Hát akkor ott a morze!

Tititi-tátátá-tititi – pittyegte a jeges éjszakába a Titanic, de persze, ennél többet is tudott ez a csodás nyelv, amelyet a feltalálójáról neveztek el, és amelyik tulajdonképpen – mivel vagy hosszú volt egy jel, vagy rövid – a digitális világ előképének tekinthető. És most, 2020-ban egy kémnek – bocsánat, külszolgálatosnak – simán tudnia kell a morze ábécét, mert lehet, hogy egy ősi eszközzel vagy zseblámpával, esetleg füstjelekkel kell továbbítania a titkos jelentést. És ez olyan szép... és ha kicsit elgondolkodunk a morzétól az wifiig vezető közel 200 éves útról, akkor említsünk meg két másik gyönyörű találmányt, amelyek az internet előképei voltak.

Az egyik a mai napig szinte minden családban jelen van, minden távirányítóban ott lapul ez a forradalmi és gazdag grafikai megjelenésű találmány: a teletext. Ez a csoda, amelyet a mai napig alternatív internetként használhatunk, bármelyik komoly tévécsatorna „mellékleteként” híreket szolgáltat, időjárás-jelentést és lottószámokat közöl, szóval mindent, amire a TV előtt ülve szükségünk lehet, pusztán csak egy három számjegyű kódot kell beírnunk. És ez a világháló előtti világháló olyannyira csodálatos és népszerű volt, hogy szinte azonnal megjelentek rajta a chat funkciók, és persze az erotikus tartalmak. De a legfontosabb az a tudása, ami miatt a mai napig nagyon sokan használják: a feliratozás, amelyet elsősorban a halláskárosultaknak találtak ki, de akkor is remek szolgálatot tesz, ha némán akarunk tévézni.

Persze kezdetben nem mindenki engedhette meg magának, hogy ezzel a remek találmánnyal felszerelt színestévéje legyen, ezért a Magyar Televízió volt olyan kedves, és főműsoridőn kívül – tehát kb. 11 és 16 óra között – adásba szerkesztette a Képújságot. Ezt úgy kell elképzelni, mintha ma a TV-ben internetes oldalakat nézegethetnénk, elsősorban híreket, de úgy, hogy nem kattinthatunk az egérrel, nem csinálhatunk semmit, a képek maguktól váltják egymást – a Szarvasvadász zenéjére. Nem tudom, hogy annak idején a többszörös Oscar-díjas film operatőrének, Zsigmond Vilmosnak a tiszteletére döntött-e úgy a Televízió, hogy nem egyebet, mint ezt az instrumentális Shadows-slágert játssza le naponta hetvenhétszer, vagy egyszerűen egy zenei szerkesztőnek beragadt a kazettája a magnóba – de az egyébként csodálatos film csodálatos zenéje az én generációmnak már sajnos ezt a pixelekben gazdag műsorszámot juttatja eszébe.

A másik találmány kizárólag Franciaországban létezett, én 1989-ben találkoztam vele először, amikor a Forradalom 200 éves évfordulóját ünnepelte az ország – én azóta se láttam olyan tűzijátékot, mint amilyet akkor ott. Űrháborút megszégyenítő égboltot varázsoltak Párizs fölé, galaxisok nyíltak, spirál alakban ugráltak a tűzkígyók, és minden kék-fehér-pirosban úszott. Én stílszerűen a Bastille-metróállomás kijárata mellől néztem az égi parádét, és körülbelül hetven turista érdeklődött nálam afelől, hogy hol látható az állomás névadója, a legendás börtön. Nehéz volt elmagyarázni, hogy ez a nagy puffogtatás épp azért van, mert az nincs. 1789 óta.

Szóval a francia ősinternet a Minitel nevű csodadologban lakott, ami egy kicsi doboz volt, és ha lehajtottuk az előlapját, egy zöld képernyő tűnt fel, az előlap pedig billentyűzetet rejtett. Francia barátaim órákig magyarázták, hogy ez milyen zseniális dolog, mert van benne telefonkönyv (mon ami!), és meg lehet vele nézni, hogy mikor nyit a Notre Dame (mon Dieu!), lehet vele szerelemre vágyó lányokat találni (mon Amour!), és persze azt is megmondja, mikor indul a vonat (mon TGV!). A kis kütyü, amit a francia posta bocsájtott az előfizetők rendelkezésére, 1982 (!) és 2009 (!!!) között zavartalanul működött.

Persze sorolhatnék még olyan kiváló találmányokat, mint a telex vagy a telefax, vagy akár a vezetékes telefon, melyek a mai mindennapi internetünkhöz képest elképesztően biztonságosak voltak. Persze a fentiekben emlegetett kém kollégái bizonyosan figyelték, lehallgatták, zavarták ezeket az eszközöket, de nem zúdultak ránk spamek milliárdjai, pl. faxon, nem bolondult meg a bakelit telefon – a Magyar Posta tulajdona – egy vírustól, és nem volt jellemző, hogy vadidegen nők ajánlkozzanak fel táviratban, mint ahogy ez naponta történik a Facebookon.

Ahogy bővül a kommunikációs arzenálunk, úgy sérül az intimitás, a biztonság, és persze a finomság is. De akárhogy is van, akár kémek vagyunk, akár nem, az életösztönünk alapvető része az információ megszerzése – ez persze az állatoknál is így van, sőt egyesek szerint a növényeknél is. De az ember valahogy úgy szocializálódott, hogy akár a falu főutcáján, a padon ülve a szomszédasszonytól, vagy az osztálytársakkal chatelve, vagy ha kell, futárral, morzéval, postagalambbal, de megszerzi a társadalmi létezéséhez szükséges híreket. Bármi áron...? Ezen azért érdemes néha elgondolkodni. Például minden évben február 11-én. Ugyanis akkor van a biztonságos internet világnapja.