Szimpatika – Hagyd, hogy fájjon! - a szakítás fázisai

Hogyan hat a szakítás az emberi pszichére egy komoly kapcsolat után?

Először is nem mindegy, hogy velünk szakítanak, mi szakítunk, vagy közös megegyezéssel döntenek a felek az elválás mellett. Minden esetben megtörténik egyfajta elengedés, akár akarjuk a szakítást, akár nem – legfeljebb enyhébb mértékben esünk át az utána következő fázisokon. Egy kapcsolat végén ugyanis nemcsak a párunkat engedjük el, hanem mindent, ami vele járt: a meg nem született gyereket, a meg nem vásárolt lakást, mindent, amit terveztünk, vagyis a közös jövőképet. A legnehezebb persze mindig az, amikor velünk szakítanak.

Miként kell elképzelni a gyakorlatban az említett fázisokat?

Egészen hasonlóan mennek végbe, mint a gyász szakaszai. Megtörténik a közlés, netán kiderül egy megcsalás, ami komoly sokkot okoz. Ebben az érzelmileg megterhelt állapotban eleinte mintha nem esne le, pontosan mi is történik: jelentkezhet mély szomorúság és düh, de még nem fogtuk fel a helyzetet, minden érthetetlennek tűnik. Ez az első szakasz akár napokig is eltarthat. Utána következik az úgynevezett kontrollált fázis, amelyben érzelmileg eltávolodunk az eseményektől, intézkedünk, visszavisszük a másik holmijait, beszélgetünk a barátokkal arról, miért is alakult így. Ilyenkor kicsit úgy tűnhet, mintha nem fájna, mintha nem is lett volna annyira fontos, mint hittük – ez azonban becsapós érzés. Némileg a „tartsunk szünetet”-helyzetek is hasonlók. Majd egyszer csak tudatosul, hogy tényleg vége, és ebben a fázisban már ténylegesen megéljük a veszteséget. Ez egy depresszív, szomorú szakasz önváddal, a másik és mások hibáztatásával, amelyben ugyan rendelkeznek az érzelmek egyfajta mintázattal, mégis hullámzó minden. A legtöbben nem szeretnek egyedül lenni ilyenkor, mert menekülnek ezektől az érzelmektől: folyamatosan programokat szerveznek, netán vigasztalódásként új kapcsolatba kezdenek, ami persze éppen emiatt nem lesz tartós. Pedig a legtöbb, amit tehetünk, ha hagyjuk magunknak mélyen megélni ezt a szakaszt.

Hagyni kell, hogy fájjon?

Igen. Nem szabad elmenekülni a fájdalom elől, mert ha nem éljük meg, később újra előkerülhet, akár jóval később is, amikor már újabb komoly kapcsolatban élünk. A férfiaknál többnyire sokkal hosszabb a kontrollált szakasz, ezért is gyakori, hogy a hölgy nem érti, miként lehet a volt párja máris túl az egészen. Pedig nem erről van szó, a férfiak egyszerűen csak jobban elmenekülnek az érzések elől. Jó, ha a fájdalom megélése valamennyire tudatos: tudat alatt úgyis könnyítünk, hiszen az én folyamatosan védi magát a szorongástól, bekapcsolnak az elhárító mechanizmusok. Vagyis nyugodtan elő lehet venni a közös képeket, a közös zenéket, és engedni magunknak átérezni a veszteséget, előbb-utóbb úgyis túl kell lenni rajta. Segíthet az is, ha kibeszéljük magunkból a fájdalmat, de tapasztalataim szerint a barátok „engedd el, úgysem volt neked elég jó”-típusú kijelentései sokszor félreviszik a folyamatokat. Az ilyenkor jelentkező érzelmeket nem szerencsés degradálni.

Mi következik ezután?

Átmeneti fázis: ilyenkor már képes nevetni, képes jól érezni magát az ember, de a közös számnál még sír, és karácsonykor is hiányzik a régi partner. Innen jutunk el oda, ahol már tovább tudunk lépni, ez azonban nem megy mindenkinek. Ilyenkor segíthet valamilyen kizökkentés: akár egy családállítás, akár egy elengedő rituálé, amivel szimbolikusan is lezárjuk a kapcsolatot. Ezután lehet újrakezdeni, leszűrni a tanulságokat, meglátni, mit tudunk átvinni a következő kapcsolatba.

Min múlik, ki hogy viseli a szakítást? Számít-e az időtáv, vagy az érzés intenzitása a meghatározó?

Személyiségfüggő, hogy mennyire tudjuk kontrollálni az érzelmeinket, és általánosságban véve a kapcsolat mélységén több múlik, mint a hosszúságán. Szokás mondani, hogy ahány évig tartott, annyi hónap kell a kiheveréséhez, de ez azért nem aranyszabály. Nem mindegy például, hogy együttjárásról volt-e szó komoly kötöttségek nélkül, vagy pedig életközösségről, olyan élettel, amit most szintén el kell engednünk, a közös környezettel, családtagokkal együtt. És persze az is fontos, korábban milyen előzetes tapasztalatokat szereztünk, hiszen ha mindig minket rúgtak ki, és megint ez történt, azon azért elég nehéz felülemelkedni. Egy szakember általában látja, ki melyik szakaszban ragad meg. Van, aki nem is akarja elengedni a partnert, mert reménykedik az újrakezdésben, netán fél, hogy nem talál jobbat. Ezért aztán nem zárja le a régi kapcsolatot, nem kezd újba, mindig ott van a háttérben a régi. Pedig mindenkit el lehet engedni, csak dolgozni kell rajta.

Tapasztalatai szerint mik a leggyakoribb okai egy kapcsolat felbomlásának?

Legtöbbször nem tudatosul, de a felek sokszor egyéni, fel nem dolgozott problémákat visznek a közös életbe, és párkapcsolati problémaként élik meg ezeket. Miközben lehet, hogy valójában olyan automatizmusok kapcsolnak be, amelyek gyerekkori mintákból erednek. Egy szakítás utáni egyedüllét abban is segíthet, hogy helyrerakjuk ezeket a dolgokat, megelőzve, hogy a következő partnerrel ismét párkapcsolati problémák legyenek belőlük. Gyakori példa erre az agresszív férfi és a mártír nő kapcsolata: a férfi kiabál, a nő pedig sír, de közben passzív-agresszív módon provokálja is a párját, hogy aztán eljátszhassa a megbántott felet. Ez nagyon gyakran szülői mintából fakadó játszmázás, amin lehet dolgozni, ha felismertük, de pont utóbbi a nehéz, hiszen nem tanuljuk meg az iskolában, miként kell kezelni az efféle nehézségeket. Nem kell megvárni, míg minden rosszra fordul. Amikor már felmerül, hogy nem haladunk együtt jó irányba, érdemes elmenni akár párterápiára, akár egyéni terápiára. Egy jó párterapeuta felismeri az egyéni problémákat is. És a terápia után az érzet általában még akkor is pozitív a felekben, ha közben felismerik, hogy nem javítható a kapcsolat, és békében elengedik egymást.