Szimpatika – Hogyan kaptuk vissza a fényt?

Az idők kezdetén nem volt még semmi, csak egy szép fehér tojás. Ez a tojás egyszer megbillent, elkezdett görögni, elkezdett lefelé gurulni. A világ alján aztán megállt, megrepedt, s csakhamar – szorgalmas kopácsolással – kibújt belőle két kiscsibe.      

A kiscsibék szökdécseltek, szökdöstek, s minden szökkenéssel egyre nagyobbak lettek: hamarosan egy kiskakas állt a világ tetején, s boldogan kukorékolt a világba. A másik csibéből tyúk lett, ő a világ aljára ment, s ott elfészkelődött.

A kakaska hangjára a sötét égbolt sorra felnyitotta a szemeit, s a csillagok már ott is sorakoztak az égbolton: vajon ki énekel ilyen harsányan, szépen? Így lett a puszta sötétségből puha éjszaka. A kiskakas rikkantott egy utolsót, majd átbucskázott a fején: lett belőle egy fénylő napkorong, s megszületett a nappal.

Erre már a tyúkocska is átbucskázott a fején, lett belőle fényesarcú hold.

A nap és a hold akkor elkezdtek fogócskázni, szaladgálni az égbolton, s addig-addig futkároztak, míg a tyúkocskából lett hold el nem fáradt. Leült akkor az égbolt szélére, elfészkelődött, megpihent, s hamarosan egy hatalmas szép gömbölyűség kerekedett ki alóla: ez lett a föld.

Örömében akkor a nap és a hold ismét táncra perdült, és ahogy táncoltak, megizzadtak; a verejtékük lefolyt a földre, s abból lett a tenger. A nagy mulatságban összetaposták a tojás héját is, amelyből kikeltek: annak darabjaiból lettek a hegyek: sziklák és kövek. Csibekorukból való pihetollaikból lettek a fák és a növények magjai, melyek szárba szökkentek, és bezöldítették a földet; a szélből pedig, ami a tánc során keletkezett, mindenféle csodálatos lények, állatok születtek, melyek csakhamar belakták új otthonukat.

Mikor a nap és a hold meglátta a világot, amelyet teremtettek, kacagni kezdtek, s egészen addig kacagtak, míg a könnyük is kicsordult bele. Az örömkönnyek lehulltak a földre, s mint gyöngyszemek, szertegurultak. Mikor pedig a nap s a hold rájuk nézett, megteltek fénnyel, s így jöttek világra az emberek, akik benépesítették a földet. A nap és a hold pedig örömmel figyelte őket, ahogy énekelnek, táncolnak, sírnak, nevetnek, és mesélik egymásnak a világ teremtésének a történetét.

Néhány ember azonban az idők során elfelejtette, hogy  honnan jött, s azt hitte, csupán könnyből született. Bennük lassan kialudt a fény, szavaik élesek lettek, mint a kés, tetteik sötétek, mint a káosz. S minél kevesebb lett a fény, az emberek annál keserűbbek lettek, s annál halványabban fénylett bennük a nap s a hold fénye.

A nap és a hold akkor igen elszomorodott, és összedugták a fejüket, hogy mit lehetne tenni – és egy rövid időre sötétség borította be a világot.

Akkor azonban megszületett a nap és a hold gyermeke, akiben olyan erősen világított a fény, hogy szinte elvakította azt, aki ránézett. A gyermek az emberek közé ment, s elkezdte átadni nekik a tüzet: a tudást arról, hogy honnan származnak. Hogy a nap fiai ők, s a hold leányai ők. Hogy fényből és örömből és könnyekből születtek.

De az emberek, akikben túl sok volt a könny keserűsége, nem fogadták be őt, nem kértek a fényéből, sőt, együttes erővel eloltották a benne élő nap-tüzet – és megölték. Nem tudták azonban, hogy a nap gyermekének fényét nem lehet végleg kioltani – a nap és a hold háromszor rásütötte fényét, s a gyermek fénye újra fellobbant, és ismét világított: azokba költözött, akik átvették tőle a fényt. Ők pedig sorra tovább örökítették a lángot másoknak: a szeretteiknek, és mindenki másnak is, hogy a föld olyan hellyé legyen, ahol jó élni, mert az emberek a nap fényét és a saját örömüket adják egymásnak.

Azóta élünk mi így mindannyian: a nap fiai és lányai, láthatatlanul pislákoló vagy lobogó lánggal a bensőnkben. Azok az emberek pedig, akik tudják, hogy bennük van a fény, énekelnek és táncolnak, sírnak és nevetnek, és elmesélik egymásnak ezt a történetet. Mert emlékeznek még rá, hogy valaha, világ hajnalán fényből, örömből és fájdalomból születtek.

Forrás: Kultúrpart szöveg: Stenszky Cecília