Szimpatika – Ház a hóban

Bolyongunk az Alpokban. Alp-ok, egy hegység miért többes szám? Ezen gondolkodom. Kárpátok. Pireneusok, Andok. És a Himalája? Ő a legnagyobb, ezért ő magányos, ő egyedül van. Apaleche? Az indiánul van. Órák óta megyünk. Hideg van, szűz a hó, de a teteje fagyott, minden lépésemmel berobbantok egy üreget. Kilencéves vagyok, és azt hiszem, rámfagyott az anorákom. Anorák – ez a szó honnan jött? Talán eszkimóul van.

Nagyon fáradt vagyok, és a felnőttek sem tudják, hogy hol vagyunk, Svájcból indultunk, de lehet, hogy ez már Olaszország. Taljánország, mint a János Vitézben, ott Franciahon Indiával határos. Az engem kísérő felnőttek kartográfiai ismeretei Petőfit idézik.

Végre megérkezünk. A felnőttek előre engednek, én mehetek be először a házba, ami alig látszik ki a hóból. A kilincs.... a kilincstől megijedek. A kilincs egy kéz. Fából faragták. Ha benyitsz, kezet fogsz a házzal. Már nem félek, benyitok. Nincs kulcs, minek, mondják, ki jönne be ide, legfeljebb egy medve. Ezt elképzelem. Tetszik.

Van száraz tüzelő, gyufa, hamar meleg lesz, kibújok a vizes-büdös ruhákból. Valaki ad valami szárazat. Körülnézek. A tetőtérben is van ágy, elhatározom, hogy ott alszom, ott van a legmelegebb. Az ágy alatt találok egy gitárt. Nem tudok még gitározni, de valamit játszom rajta, zenét csinálok vele. Az ablakok mögötti feketeség különös hangokat hoz a szobába. A felnőttek mosolyogva mondják, hogy farkasok. Most már én is mosolygok, Tudom, hogy ez innentől mese. Amiben már farkas is van.