Szimpatika – Adventi mélység

Nem tudom, ki hogy van vele, figyelem magamat, ahogyan folyamatosan változom. Lassan, nagyon lassan, napról napra, hónapról hónapra, internetes oldalról oldalra, ahogy egyre újabb dolgokra bukkanok, szép lassan megváltozik a világképem. És egyszerűsítek. Olyan kevéssel meg lehet elégedni! Egy gyertya, egy dallam, egy illat, egy falat karácsonyi íz, és az, akiket szeretek.

Idén minimalista karácsonyt szeretnék. Ez nem azt jelenti, hogy egy fenyőágat se hozok be a házba, inkább azt, hogy a tárgyakat és a szokásokat egyenként átfuttatom egy belső ellenőrző ponton, s ha nem áll a béke szolgálatában, akkor mennie kell. Túl sok a program, a csilivili, a karácsonyi vásár, az utolsó pillanatos rohangálás? Menjen, rohanjon más, idegeskedjen más. Annak ajándékozok, akinek én akarok, és nem azért, mert szokás, hanem mert így döntöttem. Mindig veszekedünk karácsonykor? Akkor talán elengedem a saját belső elvárásaimat, hogy minden tökéletes legyen. Szabad odaégni a sütinek, szabad kiégnie a gyertyáknak, szabad előre megenni a szaloncukrokat. Szabad nem elutazni, hanem csak úgy lenni otthon, reszkessetekbetörők és faalattiszelfik nélkül.

Nem vagyunk egyformák, ilyen-olyan hangulati elemre szükségünk van, legyen az fenyőág, szegfűszeges narancs, egy bizonyos gyerekkori dallam, cipősdoboznyi ajándék valaki ismeretlennek. De az volna az igazi, ha megtalálnánk a leglényegesebbet, a legbelső magját az ünnepnek. És akkor egyszerre lehullana minden sallang, amit csak a szokások, a reklámok és a belsővé vált külső elvárások tétetnek meg velünk minden karácsonykor.

Egyre inkább divat manapság a minimalizmus, a zero waste, valamint a hygge és a többi csodálatos skandináv fogalom arra a világra, amikor még képernyő nélkül kuckóztak be az emberek a télben, hogy egymásra és önmagukra figyeljenek. Ezek az irányzatok elsősorban azért nagyon hasznosak, mert tudatosabbá tesznek: nem egyedül élünk a világban, és lassan a gyermekeinkre és unokáinkre ömlik majd a műanyagszemét-özönvíz, ha ugyan nem ránk hamarosan. És a gyermekeinkre már így is épp elég lelki nyavaját örökítünk azzal, hogy túl sok képernyővel töltjük ki a napjainkat. Akkor már inkább nyugalom és béke.

Azonban nem a béke a lényeg, nem is a minimalizmus. Mindez csak eszköz.

Ha engedünk annak az ősi késztetésnek, hogy begubózzunk, amikor odakint sötét van és hideg, akkor a nagy és folyamatos tenni vágyásban egy kicsit megállva szemügyre vehetjük, hogy mi van bennünk ott nagyon mélyen. Ott, ahova nem szoktuk beengedni még magunkat sem, sőt, alaposan elfedjük a mindennapi rutinnal és az örökölt szokásokkal, különösen ünnepek környékén. Nem véletlenül van azonban Krisztus születésének, a remény nagy hívószavának az ünnepe az év legsötétebb hetében.

Aki volt már valaha hajnali őrségben egy-egy gyerekkori táborban, az megérti; mert ha el nem aludt, bizonyára átélte a zsoltáros szavait: Lelkem várja az Urat, jobban, mint éji őr a hajnalt (130. zsoltár). Ha pedig a külső sötétséget szimbolikus nyelven átfordítjuk, és egy nagy lélegzettel a saját életünkre alkalmazzuk – és kinek az életében ne volnának belső sötétségek – akkor értelmet nyer a reménység. Mert volt, nagyon is volt az emberiség történetének egy olyan pillanata, amikor az Isten, aki bármi mást is megtehetett volna, megjelent térben és időben, és velünk mindenben közösséget vállalt: a tehetetlen gyermekségben, a verejtékes munkában, a meg-nem-értettségben és a kiszolgáltatott halálban egyaránt.

Mióta gyermekem van, a karácsonyi történetnek az a része ragad meg a leginkább, ami Máriára várt, akinek a szülése éjjelén útra kellett kelnie, hogy az istálló bizonytalanságából a teljesen ismeretlen bizonytalanságába vessék magukat. Ismerve a naturalista részleteket, el sem tudom képzelni, hogy hogy tudta ezt megtenni. Valószínűleg nagyon nagy volt a hite. Mint ahogy Istennek is nagy a hite bennünk.

Adventben és karácsonykor mindig nagyobb hangsúlyt kapnak a szegények (akik, ugye, mindig voltak és lesznek, szép ideológiák ide vagy oda). De az volna az igazi, ha nemcsak rájuk figyelnénk egy kicsit jobban (és nem csak decemberben), hanem azokra is, akiket nehéz elfogadnunk, mert nagyon mások. Akikre még gondolni sem szeretünk. Meg akiknek ténylegesen nehezebb életük van, mint nekünk. Vagy látszólag könnyebb. És az is eszünkbe juthatna, hogy a mi életünkben és lényünkben is vannak nehezen elfogadható és gondolni-sem-szeretem dolgok.

És itt kezdődik minden: ahogy a végtelen Isten beszorította magát a mi véges világunkban és a földi testbe, vállalva minden rosszat, ami csak embert érhet, érdemes erre a pontra évről évre visszatérni. Mindannyiunkban vannak sötét és ciki és szégyenletesnek gondolt dolgok. De ha legalább rájuk nézünk, és engedjük, hogy az a pici gyermek a jászolban szintén rájuk nézzen, ugyanaz, aki majd felnőve az életét adja azért, hogy a mi életünk ne értelmetlen dolgok után való rohangászással teljen – akkor lehetséges, hogy ez a karácsony már nemcsak a szép fényekről és ajándékokról szól. Hanem arról is, hogy mindig van hová előre haladnunk, emberségben, a magunk és mások elfogadásában, valamint abban a fajta szeretetben, amelyik nem méricskél, hanem egyszerűen csak teszi a dolgát.

Ez az átalakulás persze van olyan fájdalmas, mint Voldemortnak lenne összetenni a szétszabdalt lelkét: a saját gondolkodásunkat és életünket kell revideálni újra és újra. Mégis, engedjük meg magunknak, hogy a sötétségbe merüljünk. El sem tudjuk képzelni, mennyi fény vár a mélyén.

Forrás: Kultúrpart