Szimpatika – A dalaiban minden benne van

Ki lehet a Nemzet Művésze? Na nem hivatalos értelemben – Magyarországon 2013 óta adható elismerés ezen a néven Kossuth-díjas alkotóművészeknek – hanem egyáltalán? Talán az, akit a szeretet konszenzusa emel piedesztálra.

Ha igen, Kovács Kati egészen biztosan birtokosa lehetne a megtisztelő címnek! Jelzem, amúgy is... Szerteágazó pályája már az adatok, tények szintjén egyedülálló: 111 magyarországi és 25 külföldi önálló lemeze jelent meg, diszkográfiája összesen 480 különböző hanghordozót sorol. Minden lakott kontinensen koncertezett már, s nem egy nyelvre fordították az általa interpretált dalokat. Az év énekese volt Németországban, de a rock and roll hazájában, Angliában is! Felfoghatatlan karrier, amiről nagyon keveset tudunk, vagy épp nem tartjuk számon, amilyen figyelmetlenek mindennapjaink. Persze a művésznő sem Művésznő, sosem kérkedett sikereivel, nem játszotta a messziről jött embert vagy bármi más szerepet. Elfogadottságának egyik titka éppen az áradó természetesség.

Legyünk őszinték: minden, ami körítés ebben a műfajban, az számodra kellemetlen velejáró. Felöltözni, fotózkodni, interjút adni; ugye valójában csak az éneklést szereted ebből az egészből?

Ez pontosan így van. Mi ezeket nem tudtuk, nem tanultuk a pályánk elején, így idegen dolgok a számomra mindmáig. Kétféle alkat van: aki élvezi, hogy a középpontban áll, és aki zárkózottabb, mint én is. Például ez a fotózás; úgy érzem, kitárulkozom. Önmagunk megmutatása belülről kell jöjjön, hogy kinek milyen a lelke. Vannak, akik eleve készülnek a színpadra és sokat nézik a tükör előtt magukat, de én nem ez vagyok, én tényleg mindig csak énekelni akartam.

Mert a dalokban benne van minden.

Igen, azzal jobban el tudom mondani mindazt, amit gondolok. Az, hogy hogyan nézek ki, kevésbé érdekel, mint az, hogyan alkotom meg a hangot magát. Az éneklés valójában szobrászat; a hang szobrászata. Ahogyan megformálom a hangokat, azzal tudok hegyeket, folyókat ábrázolni.

Egoethei parafrázis – „az építészet megfagyott zene” – a másik titok: Kati összetéveszthetetlen hangja. Technikai értelemben mezzoszoprán, közel öt oktávnyi terjedelemmel, de a lényeg máshol keresendő. E hang színeiben, kifejező erejében, egyszerre kemény és törékeny akusztikájában, de igazán nincs erre megfelelő kifejezés, akárhogy keressük is. Műfajok fölött áll, annyi szent! Hangozzék tőle akár spirituálé, akár bagatell kuplé, avagy a kettő között bármi, hallgatósága megbabonázva ünnepli minden fórumon.

Az hogy sokféle műfajban énekeltem, annak volt köszönhető, hogy gyerekkoromban senki nem irányított. Az egri zeneiskola igazgatónője például mindig azt mondta, hogy az én hangterjedelmemmel operát kéne énekelnem, és felelőtlen kísértése a sorsnak, hogy rekesztek és ordibálok. Minél nehezebb volt egy feladat, annál többet gyakoroltam és annál jobban szórakoztatott.

Sokszor megpróbáltam profi zongoristákat leutánozni, akik improvizáltak, mint például Oscar Petersont. A legnehezebbel kezdtem, a dzsesszel, illetve a világ egyik legjobb énekesnőjével, Maria Callassal. Volt, hogy egy műsorban nehéz dalt énekeltem, mégis kevésbé tapsoltak meg, mint azt, aki egy jóval könnyebbel indult. Ezzel a ténnyel nehéz volt fiatalon mit kezdenem, és csak később jöttem rá, hogy akik nem foglalkoznak éjjel-nappal a zenével, kevesebbet értenek az összetettebb kompozíciókból. Aztán később váltottam én is, kértem könnyebb dalokat, de soha nem mentem el egy olyan irányba, hogy bármit elénekeltem volna. Abból a sok felkérésből, amit kaptam, igazából nagyon keveset vállaltam el.

A szerzők mennyire engedtek beleszólni a dalok alakulásába? Hogyan lettél te magad is dalszerző?

Azért kezdtem el írni, mert amikor készültek a dalszövegek, sokszor beleszóltam, meg akartam változtatni azokat. Már a gimnáziumban is inkább irodalmi beállítottságú voltam, annak ellenére, hogy építőipariba jelentkeztem, ahova hál’ Istennek nem vettek fel – azt hiszem, mindenkinek jobb ez így... Később csak hobbiból, a magam szórakoztatására írtam, mert olyan volt, mint egy legojáték. De mint mondtam, az éneklés, az előadásmód is alkotás! Az első, LGT-vel készült lemez stúdiófelvételénél Laux, a dobos volt a legnagyobb támogatóm, amikor a Rock and rollerért „harcoltam” például. Presser Gábor azt mondta elsőre, hogy ez úgy tökéletes, ahogy van, de én éreztem, hogy valami még hiányzik belőle, valami trükk és nehézség. Laux győzte meg Pressert, engedje meg, hogy újraénekeljem, és akkor tettem bele azt a fajta rekedtséget, ami később annyira jellemző védjegy lett.

Hogyan élted meg, hogy egyszer csak elkezdték érteni a hangodat?

Soha nem izgultam azon, hogy el tudok-e énekelni valamit, mert pontosan tudtam, hogy technikailag nincs problémám, és az se zavart, hogy sok ember hallgatja. Csak azon problémáztam, hová tegyem a „száz darab kezemet”, meg hogy nyílegyenesen meg kellett állni a mikrofon előtt. Később, amikor filmekben szerepeltem, akkor se izgultam.

Miért nem maradtál a mozinál?

Mert a zene sokkal jobban érdekelt.

Csábítottak?

Igen, sokszor hívtak. De a színház világa vonzott a legkevésbé, távol áll tőlem, hogy egy állandó helyen, mindig ugyanazt a szöveget mondjam. Nincs meg benne az improvizáció lehetősége, míg a zenében mindig lehet változtatni.

Pedig... Felidézve alakításait Bacsó, Jancsó, Kardos Ferenc, Mészáros Márta filmjeiben, ahogy mondani szokás zabálta a kamera, de a nézők is. Magától értetődő, szenzitív jelenség a vásznon is, afféle rendezők álma, hogy autentikus életre keljen színészeik előadásában a fikció. Ez az, amit tanítani nem lehet. Egészen biztosan kevesebbek lettünk néhány nagy alakítással, de gazdagabbak nem egy hatalmas slágerrel!

A zene kicsit olyan, mint egy varázslat, látom az emberek arcán, hogy a feszültségeiket elengedik, megváltozik az arcuk és szabadabbak, nyugodtabbak lesznek koncert közben.

Egy szó, mint száz, érdekelnek az emberek.

Másképp hogy? 18 évesen két évig Egerben orvosírnokként dolgoztam, és ott nagyon sok történettel találkoztam. Akkor fel se fogtam, mi az, hogy betegség, de a páciensek már akkor mosolyogtak, amikor megláttak, mert mindig beszélgettem velük, kérdezgettem őket hogylétükről, a családjukról. Észre kell venni, hogy mindenkinek nagy lelke van, és a gyógyuláshoz a lelken keresztül vezet az út. Nemcsak gyógyszerre van szükségük, hanem arra is, hogy foglalkozzanak velük, meghallgassák őket. Mindig halljuk a reklámokban az ismert mondatot: „Kérdezze meg gyógyszerészét.” Egy gyógyszerész hihetetlenül sokat tud tenni a betegekért, ha kedvesen mosolyog rájuk, ha elmondja, melyik gyógyszert ajánlja, melyiket nem. A gyógyszerész tulajdonképpen a legkomolyabb orvos: az első lépcsőfok a gyógyuláshoz vezető úton. Nem mindegy, hogy csak kiszolgálnak, vagy kedvesen szolgálnak ki és észreveszik, szükséged van az ő szaktudásukra. Sok mindenben hasonlít az én pályám is ehhez, és ma már sokkal hatékonyabban dolgoznék orvosírnokként is, mert jobban ismerem az emberek lelkét.

Azt tudod, hogy most egy gyógyszertárakban forgalmazott, ingyenes magazinnak nyilatkozol?

Jé, ez eszembe se jutott...

Nagyon kell kacagnom. A megfejtés, mint mindíg a legegyszerűbb: ami a szívén az a száján! Ahogy szokta, még gyorsan elhadarja, hogy túl sok parfümöt használok, hogy a fotós asszisztens jól meggondolta-e a sok tetoválást a karján, hogy Petőfi a kedvenc költője, s ha egy időben élnek, ő írta volna a dalszövegeket. Amúgy őszinte lesz: már menne tovább! Mikor nem volt az? Nyílt szívvel mindent, még ha adott pillanatban bele is roppanhatunk – ez az életre szóló recept. Látva kifogyhatatlan energiáit megéri kiváltani mindennapi hazugságaink helyett...

Ennyi lemez és ennyi siker és szeretet után, amit ezen a viszonylag kis piacon kaptál egyáltalán eszedbe jut, mi lett volna ha?

Ezen nem gondolkozom, és sokat voltam külföldön, sok helyen jártam. Most szerezte meg valaki a japán nyelvű éneklésemet, mikor a Yamaha Fesztiválon indultunk egy nagyon modern dallal. De a Cannes-i fesztiválon például nem lehettem a delegáció tagja, így a németekkel mentem, majd amikor az utcán összetalálkoztam a hazai küldöttséggel, csak néztek, hogy én hogy kerülök oda. Sok mindenkivel találkoztam; egy fesztiválon beállt léggitározni mögém a világhírű Who együttes, illetve a Led Zeppelinnel is megismerkedtem Hamburgban, akik oda jöttek hozzám, megnéztek, megtapogattak, mert nagyon meglepődtek azon, hogy szabad nálunk így énekelni. Olyannyira el voltunk zárva a külvilágtól Magyarországon, hogy hihetetlen nagy kuriózumnak számítottunk a külföldieknek. Nagy szerepünk volt abban, hogy Magyarországot népszerűsítettük, hiszen rajtunk keresztül ismerték meg sokan azt, hogy már kicsit szabadabb az élet nálunk.

Tér ki ekképpen a valódi válasz alól, hisz nem kérdés: ha csak ezer kilométerrel nyugatabbra születik, nem én készítek most vele interjút. Fontos ez? Nekem igen, mert így viszont ajándék ez a nap! No meg a nemrég – két kitartó rajongó munkája eredményeként – megjelent kuriózum válogatás korai, kiadatlan koncertfelvételeiből. Nézve a szintén ritkaságszámba menő portrét a borítón, könny szökik szemeimbe... Egy egész nemzedék világjobbító ígérete tükröződik tekintetében, a béke, a szerelem, a szabadság ideái. Ha a planéta sokat nem is változott, neki biztosan sikerült megváltania egy-egy pillanatunkat, és tán nincs is ennél teljesebb karrier.

A Rock and Roller címmel megjelent dupla CD első korongján 1974. és 1982. közötti koncertfelvételek, míg a másodikon az 1967. és 1997. közötti időszakban, a Magyar Rádió által rögzített stúdiófelvételek szerepelnek. A hanghordozón a soha meg nem jelent felvételek közül a koncertanyag kuriózumot képvisel, mert bár Kovács Kati koncertjeinek száma több ezerre tehető, mégis nagyon kevés felvétel született belőlük.

A Symphonic Live címmel kiadott DVD-n a 2018 áprilisában a Budapesti Tavaszi Fesztiválon előadott több mint kétórás koncert szerepel, és olyan slágerek hallhatóak rajta, mint a Most kéne abbahagyni, Ha legközelebb látlak, Úgy szeretném meghálálni, Add már Uram, az esőt!