Futás a csendbe

Amikor a gyerekeim elérték az iskolás kort, felismertem, hogy a fél 8-tól 9-ig terjedő holtidő micsoda ajándék, így előkapartam valami csehtamási ócska cipőt a szekrény mélyéről, meg egy hosszú szárú úszógatyát, és elkezdtem köröket róni a közeli szabadtéri sportcentrum – kis időbe telt, amíg megtanultam a szót – recortán pályáján. Iszonyú unalmas volt. Ráadásul idővel kicsit kínosan is éreztem magam, mert nem volt ezüstösen csillanó feszes cicanacim, foszforeszkáló edzőcipőm, futószemüvegem és futósapkám, szívritmusmérőm és -szabályzóm, halántékra csatolható koponyacétém és még ki tudja mi mindenem, amivel sporttársaim rendelkeztek.

Ráadásul hiányzott egy nagyon fontos képességem: képtelen voltam futás közben telefonálni. Pedig ez szinte mindenkinek ment... Azért valami zenelejátszót már én is hoztam a második alkalomra, hogy úrrá legyek a monotonitáson. Igen ám, de a zenével az volt a baj, hogy ösztönösen elkezdtem a ritmusára mozogni, ami egy egészen más ritmus volt, mint amivel én haladni akartam. A klasszikus zene se jelentett megoldást, ott se bírtam függetlenedni a tempótól, így egy-egy allegro tételnél hatalmasakat szökelltem, mint egy őrült zerge, az adagio részeknél meg önmagát alig vonszoló lénnyé alakultam. Akkor kitaláltam, hogy rádiót fogok hallgatni. Olyat, amiben nincs zene. Ezzel viszont az volt a baj, hogy az ilyen rádiókban reggelente politika van. És én ettől mindig elvesztettem a józan eszemet, és hangos szitkozódással zavartam meg sporttársaim nyugalmát. Aztán jöttek a hangoskönyvek. Ez átmeneti megnyugvást hozott, pl. a Gyűrűk urára kifejezetten élvezetes futni, mert a regény hősei is nagyjából folyamatosan futnak, állandóan menekülnek.

Kb. egy évbe telt, mire Frodó visszajutott a Megyébe, nekünk pedig lett kutyánk. Erről már korábban írtam, úgyhogy nem untatnám olvasóimat újra a részletekkel, de már a kezdeti tervekben benne volt, hogy „majd Apa fut a kutyával”. Igen ám, de ehhez új helyszínt kellett keresni, mert a sportpályák és sporttársak többsége nem volt kutyabarát. Ja, és a kutyát is meg kellett tanítani futni. Pontosabban velem futni, mert futott ő, amerre bírt, én meg ordítozhattam utána. Aztán néhány hét elteltével már szépen követett, nem mondom, hogy nem tűnt el néha hosszú percekre, egy-egy vélt vagy valós mókus, esetleg gyík felkutatására, de aztán, mint akit puskából lőttek ki, beért, és farkát büszkén lengetve mutatta az utat.

Ami a helyszínt illeti, a budai erdőkben találtunk ideális futóterepet. Engem számos gyerekkori emlék kötött ide, meg hát legyünk őszinték, ennél gyönyörűbbet nem találhat a főváros környékén az ember. A Normafa síháztól az Erzsébet kilátóig az év minden szakában, minden időjárási körülmény között eksztatikus élmény akár csak sétálni is. Sok csoda van Budapesten, de talán a legnagyobb az, hogy egy negyedórás autóútra a belvárostól az egész metropoliszt egyben lehet látni, egy gesztenyefa alól. Aztán futottunk persze mindenfelé, nyáron a Balaton-felvidék pusztáin a tanú-hegyek között, ha meg már hajnalban beállt a forróság, a hűvös erdő mélyén megbújó Pálos kolostor falaihoz szaladtunk fel, nem egyszer őzeket, szarvasokat megriasztva. Kezdeti félelmem, hogy vaddisznóval is találkozunk, hamar eloszlott, mivel kiderült, hogy ezek az állatok családostul beköltöztek a közeli falvakba.

Hallgatni már nem volt mit. A kezdeti kutyafegyelmezési akciók teljesen elfeledtették velem a futás unalmát, hogy valami külső hatás kell, és amikor már létrejött közöttünk az összhang, nem hiányzott már se zene, se beszéd. Betöltötte a helyét valami más. Nem, nem a madárdal, nem a saját szívverésem, meg a kutya lihegése, hanem valami furcsa belső csend. Egyszerűen jó volt csak magammal, meg a kutyával lenni. Valami különös harmóniát adott a természet, a mozgás, és rájöttem, hogy ez az idő ihletet ad, és kreatívan is ki lehet használni. Elkezdtem írni. Persze csak fejben, de ha az ember megtalálja a témát, kitalálja, hogy mi legyen az eleje és a vége, esetleg talál hozzá címet is, akkor már megvan az a váz, amire fölráncigálhatja a mondatait, aztán polírozni már persze írásban kell, de a hozzávalókat könnyen össze lehet szedni futás közben is. Nem tudom, de ez biztos másnál is működik. Egy zeneszerzőnél biztosan, talán egy festőnél is. De talán főzni is lehet fejben, meg fel lehet készülni egy fontos beszélgetésre, egy előadásra, vizsgára, bármire. És még az is lehet, hogy futni sem kell hozzá. Elég csak a belső csend.