Szimpatika – Offline – Anyaszemmel

Egy pár nap, esetünkben pár hét internet nélkül egészen kibírhatónak tűnt, és a kamasz gyerekeken kívül mindenki megszokta a helyzetet. Bence a maga 16 évével két nap után közölte, hogy a múlt században élünk, és nincs ebben semmi romantikus, amúgy meg baromira unja, hogy csak a letöltött zenéihez fér hozzá. Minden telefonnal rendelkező gyermekünk kapott anno bizonyos mennyiségű mobilnet hozzáférést, ami wifi nélkül pillanatok alatt megcsappant, hiszen sorozatnézéshez nem elegendő. Nálunk nincs tévészolgáltatás, a készüléket is internetcsatlakozással használjuk, leginkább filmeket és koncertfelvételeket nézünk rajta, már ha kapcsolódni tudunk a hálózathoz...

Teljesen kiakadtam, amikor 11 éves Dávid fiam is megkérdezte ezen (szerintem) paradicsomi állapotok közepette, hogy hogyan fogjuk kibírni ezt a pár napot... Tudni kell róla, hogy ő sok kortársával ellentétben nem ül a gép előtt órákat, csak csendben írom le, hogy még szokott legózni, képes a kertben órákat bóklászni, bicajozik a barátjával, focizik a bátyjaival, de mégis úgy érezte, itt a világ vége kütyük nélkül. Egy-két nap után azt láttam, hogy napközben is olvas a függőágyban, leül társasozni a húgával, este pedig válogat a bedobozolt és félretett DVD lemezek között, koncertfilmeket keresve.

Én könnyen vettem ezeket a napokat, mert ugyan az én mobilnet hozzáférésem sem korlátlan, de az e-mailek olvasásához, elküldéséhez elég, illetve ugyan lassabban, de működtek a keresések is. Egészen addig voltam ilyen nyugodt, amíg egy napsütéses délelőtt el nem vittem Maia kutyát egy nagyobb sétára a tópartra. Történt ugyanis, hogy a pórázon kívül csak a telefonomat vittem magammal, tekintettel egy aznapra kiírt kismamámra, és élvezve a jó időt futottunk, játszottunk Maiával a térdig érő fűben, míg egyszer csak meg akartam nézni mennyi lehet az idő, de hiába nyúltam a zsebembe, a telefonom nem volt ott. Körbenézve a kihalt, több km-es füves területen elkapott egy heveny szívdobogás, otthon wifi nélkül üzenni sem tudok se a kismamának, se a családnak, mellesleg egy drága és gyönyörű, abban a pillanatban nélkülözhetetlen telefont vesztettem el... Maia kutyánk nem egy nyomkereső fajta, boldogan ugrabugrált körülöttem, ahogy elindultam visszafelé a magas fűben. Azt hiszem a Jóisten különösen szereti a várandós anyákat, ezért lehetséges, hogy a reménytelen helyzet ellenére egy órás könnyes keresés után megtaláltam a telefonom, rajta egy üzenettel a kismamától: „Most voltam a dokinál, minden rendben a babával, jól vagyok, hívlak, ha van valami, de a doki szerint nem ma lesz a nagy nap!”

Azóta a kisbaba rendben megszületett, a wifi még mindig nem működik, a csekkek rendezése után sem, a kisebb gyermekeink kaptak egy-egy új társasjátékot, Bencének megemeltük a mobilnet adatforgalmát, Maiát elkezdtük tanítani a nyomkeresésre, és drága férjemmel azon gondolkozunk, hogy ha újra kapcsolódunk a hálózathoz, akkor is bevezetjük a wifimentes övezet és időszak fogalmát, mert minden családnak kell minőségi idő együtt és offline...

Apa írását itt olvashatják.

Kapcsolódó

Meglepetések a tanév végére – Apaszemmel

A nyári szünidő kezdetekor fellélegzünk, de szerintem ezzel nem vagyunk egyedül ezen a bolygón. Azokban a családokban, ahol már iskolás a gyermek, ott van izgalom a jegyek miatt. Megesik, hogy otthon marad a tornacucc, létezik reggeli balhé, elfelejtett különóra, késés, hiszti, vita stb... Na de szerencsére mindennek vége abban a pillanatban, ahogy elindul a szünidő.