Szimpatika – A bántalmazás sokféle arca

Júlia egy 54 éves hölgy, aki gyermekkorát egy vidéki kisvárosban töltötte szüleivel, és két évvel idősebb nővérével. Nem sok mindenre emlékszik, de állítása szerint, amíg a szülei éltek, minden rendben volt. Éveken át egy gyárban dolgozott, közben férjhez is ment, de a házassága csak néhány hónapig tartott. A későbbiekben is csak rövid párkapcsolatai voltak, és gyermeke nem született.

Elmondása szerint a problémák akkor kezdődtek, amikor szüleik halála után egy Budapesthez közeli településre költöztek a nővérével és annak lányával - Júlia ekkor ötven éves volt. A szülői házat eladták, ő azonban a vételárból egy forintot sem kapott.

Időközben leszázalékolták, enyhe mentális zavarral küzd. A településen egy albérletben laktak, és a helyi pékségnél kezdtek el dolgozni. Júliát minden éjjel 12 órán át foglalkoztatták, elmondása szerint lemezeket tisztított, de fizetést soha nem kapott, mert azt nővére vette fel. Nővére alkalmanként pár száz forintot adott neki a műszakok végén, de többnyire nem volt nála pénz. Nővére és annak lánya a rokkantsági ellátását is elvették tőle - csak akkor tudatosult benne, hogy ennek összege is jóval magasabb, mint amit a nővére állított, amikor kapcsolatba került az Üdvhadsereggel.

Sehova nem mehetett egyedül, még a helyi boltba sem járhatott. Testvére és annak lánya rabszolgasorban tartották. Januárban, a tél közepén egy alkoholos veszekedés után nővére utcára tette Júliát egy reklámszatyorral: csupán néhány ruha, a személyi igazolványa és 15 000 Ft volt nála. Nem tudta, hova menjen, így reggel beült az orvosi rendelőbe - az egyetlen olyan helyre, amit ismert. A rendelőből értesítették a területileg illetékes családsegítőt, akik végül az Üdvhadsereg Válaszút Házába vitték Júliát.

Júlia akkoriban még teljesen tájékozatlan, nagyon zárkózott, csendes és bizonytalan volt. Korábban soha nem járt Budapesten, képtelen volt önállóan tájékozódni, azt sem tudta, hogyan kell buszjegyet venni, és aztán érvényesíteni. Önbizalmától teljesen megfosztva érkezett a fővárosba, saját zárt világában élt.

Eleinte mindenhova el kellett kísérni, de gyorsan megtanult tájékozódni. A korábban zárkózott Júlia egyre vidámabb és nyitottabb lett. Ma már érdeklődő, beszédes, részt vesz a közösségi programokon, nagyon együttműködő és hálás minden törődésért és jó szóért, amit kap. Könnyen befolyásolható, ezért nem volt nehéz korábban kihasználni a jóhiszeműségét.
Ragaszkodó természetű, gyakran beszél arról, hogy mennyire szeret a Válaszút Házában lakni. Ma már munkája is van: 4 órában takarít. Fizetése nagyobb részét elteszi, takarékoskodik. Egyszerű, nyugodt, szelíd természetű ember, nincs konfliktusa senkivel, káros szenvedélye a dohányzáson kívül nincs. A külsején is látszik a változás, nőiesebb, ápoltabb lett, mert fontos számára a jó megjelenés. „Most már minden jó” – így fogalmazta meg tömören jelenlegi helyzetét.