Szimpatika – „A közeg, amiből jöttem, nagyon sok erőt adott nekem”

A Csák Mátés vicc megvan?

Persze! Az 1991-92-es évadban szerződtem a Budapesti Kamaraszínházba, ott játszottuk az Ali baba és vagy 40 gengsztert. Tényleg negyven gyerek játszott benne, és az egyik előadás után kezdték el mondogatni, hogy Csák Máténak három gyereke volt, két törvényes és egy törvénytelen: Chuck Norris, Chuck Berry, és Nemcsák Károly.

Ha jól tudom, az egyik szereplő Szuper Levente, a világhírű hokikapus volt?

Igen, kevesen tudják, hogy Levi gyerekszínészként indult, és nagyon tehetséges volt. Ő játszotta az Indul a bakterház főszerepét is, Bendegúzt. Reviczky Gábor alakította a baktert.

Mit lehet tudni a családról? Viszonylag ritkának számít ez a név.

Valószínűleg időközben változott a formája, korábban azt hiszem, volt Nyemcsák is. A Felvidékről telepítették be az 1800-as évek közepén azt a falut, ahol én születtem, talán ezért is lett Mocsolyástelep a neve. Mindenki erdőgazdálkodással foglalkozott, 13 család élt a faluban, akik Kassa környékéről érkeztek.

Az erdőben nőttél fel?

Nem, azért ez túlzás, de élveztük az erdő ajándékait, például a gombát. Édesapámmal sokat jártuk a rengeteget. Felnőttként sok olyan gombával találkoztam, amit otthon semmibe vettek, a pesti piacon pedig egy vagyonért árultak. Ilyen az őzlábgomba meg a galambgomba. De felénk nagyon sok volt a vargánya is.
Persze, mi nagyon természetközeli életmódot folytattunk. Minden háznál volt tehén, aprójószág és gyerek. A szomszédban is voltak vagy heten. Mi is többen lettünk volna, van egy nővérem, és lett volna még két lánytestvérem, ikrek voltak, de sajnos ők néhány hónapos korukban meghaltak. Nekem is lett volna ikertestvérem... de ő nem jött a világra. Szegény édesanyám majdnem belehalt a szülésbe. 1956-ot írtunk, és bár felénk nem voltak harcok, lelkileg nagyon megterhelő lehetett az az időszak, valószínűleg ez vezetett a tragédiához.

Egy ilyen paradicsomból 12 évesen kollégiumba menni nem lehetett egyszerű.

Én mégis hihetetlenül könnyedén vettem. Hasonló helyzetű fiúkkal és lányokkal voltam együtt, bár ők mind tanyasi diákok voltak, szombaton iskola után hazamentek. Mi egy hónapban csak egyszer mentünk haza. Ez Tiszakeszin volt, komppal kellett átjönni az árterületről. Egy régi kastély épületét alakították át kollégiummá, ráadásul az egyik fele posta volt. Szóval bár elszakadtam otthonról, de gyorsan akklimatizálódtam.

A szüleid is az erdészetben dolgoztak?

Édesapám kőműves volt, ő motorbiciklin járta a vidéket. Rajta kívül volt még egy ember, aki a gyárba járt, de a többiek az erdőgazdaságban dolgoztak.
A mi falunkban szinte önellátó életet éltek az emberek. Az asszonyok nevelték a gyerekeket és az állatokat, gondozták a veteményest. Mindent megtermeltünk magunknak, és nem volt semmi hulladék. Talán ha egy fél derékalja szemét jött össze egy évben, amivel nem tudtunk mit kezdeni... Különben mindennek volt helye, mindent fel lehetett használni.

Azért az elég ritka, hogy valaki ilyen háttérrel színész lesz.

Bár zárt közegben éltünk, a szüleim nagyon nyitottak voltak a világra. Édesapám két évig volt a fronton Erdélyben, utána megsebesült, és a háború végén hat évig volt Oroszországban, Szibériában hadifogságban. 1951-ben jött haza, az utolsó transzportok egyikével, szóval ő világot látott embernek számított, pláne egy ilyen világvégi helyen. Én még petróleumlámpánál kezdtem tanulni, kilencéves voltam, amikor bevezették az áramot. Talán mi voltunk az utolsó falvak egyike. De volt nekünk egy fantasztikus tanárházaspárunk, Kugler Rezső és Dórika néni. A tanító bácsi egyetemet végzett, Ottlik Géza barátja volt, a második világháborúban hadnagyi rangot kapott, és igazából nem lehet tudni, hogy mi volt az ő bűnük, amiért a faluba száműzték őket. De úgy éltek ott, ebben a szűk kis közösségben, mint Budapest valamelyik belső kerületében. Ők voltak a szellemi központ, őket bármivel kapcsolatban meg lehetett keresni. Dórika egy művészi vénával megáldott asszony volt. Hét gyerekük volt, mindegyikük tanult. A tanító néni tanította az alsó tagozatot, a férje pedig a felsőt. Egyszer délelőttösök voltunk, egyszer délutánosok. Dóri néni elképesztő szellemi életet hozott a mi világunkba, a férje visszafogottabb, inkább tudósember volt. Miután bevezették az áramot, minden hónapban jött Miskolcról egy busz, hozott filmvetítőt, filmeket, televíziót, a mozgókép rendszeres programmá vált. Sőt, a tanárnő egyszer írt egy levelet a tévének, hogy jöjjenek el, nézzenek meg minket. Jött is egy stáb, és készült is 1967-ben egy kisfilm, az a címe, hogy Levél Mocsolyásról, szerepelek is benne.
Dóri néni nagyon sok híres embert meghívott a falunkba, Weöres Sándort, Móricz Virágot, Szabó Gyulát, Major Tamást. Előadó-estekkel jöttek, és mi is mindig készültünk valamilyen műsorral.

Emlékszem, egyszer május környékén a nővéremmel kinn voltunk cseresznyét szedni, és én elkéstem. Volt egy kis öltönyöm, magamra rántottam, beszaladtam az iskolába verset mondani, csakhogy közben a sliccem ki volt gombolva. Amíg mondtam a verset, a tanító bácsi kijött és begombolta, de engem ez egyáltalán nem zavart.
Tudod, én komolyan hiszek abban, hogy van egy eleve elrendelés... Dórika nénit és Rezső bácsit hozzám rendelte a sors... és ezért nekem ez a pálya adatott.

8 éve vagy a József Attila Színház igazgatója. A szervezés, rendszerekben való gondolkodás nem feltétlen a színészek ismérve. Te hol tanultad az menedzsmentet?

Rengeteg olyan dolog történt az életemben, ami úgy terelt, hogy most színházigazgatóként beszélgethetek veled. Valószínűleg meghatározó az is, hogy kivel találkoztam a főiskolán, kihez szerződtem először, milyen közösségben éltem. Szerencsére mindig úgy alakult az életem, hogy nagyon erős csapat vett körül. Akaratlanul alapítója lettem a zalaegerszegi színháznak, aztán amikor újraszerveződött a Radnóti, Bálint András vezetésével, akkor is ott voltam. Aztán a Nemzeti Színházban Csiszár Imréhez kerültem. Az is fontos, hogy felnőtt fejjel elkezdtem focizni, a főiskolán a színészválogatott tagja lettem. 1994-től én vagyok a kapitány, ami nemcsak abból áll, hogy kezet fogok az ellenfél kapitányával, hanem szponzorokat kell vadászni, gazdasági ügyeket rendben tartani, szervezni a mérkőzéseket... nem folytatom. Volt olyan év, amikor 38-40 alkalommal léptünk pályára. Ez nem kis feladat. Öt éven át a színészek világjátékát szerveztük a Népstadionban és a Margitszigeten. De mondhatnám a Turai Ida Színházat is, bár a volt feleségem alapította, de a kezdetektől fogva a részesének érzem magam, ha másban nem, akkor abban, hogy vittem a hírét.

Hogy bírod szellemi és fizikai energiával ezt a rengeteg feladatot?

Biztos mázlim van, meg ugye van a genetika – jól össze vagyok rakva. Ugyanakkor megteremtettem a nyugalmat magam körül, Budaörsön ott a ház, ahol a párommal élünk. És ott a foci, mozgok heti kétszer a színészbarátainkkal. Néha ugyan felszedek pár kilót, de alapvetően szerencsés alkatom van, jó pár évet letagadhatok, ha udvarolni szeretnék valakinek... Vagy mégsem? (nevet)

Alapvetően szerencsés embernek tartod magadat?

Igen, szerencsés vagyok, de én mindenért megdolgoztam. Nem hullott az ölembe ingyen semmi, de jó érzékkel kihasználtam azokat a lehetőségeket, amik az utamba kerültek.

Nehéz volt vidéki fiúként a fővárosban?

Szerencsés időben kerültem a főiskolára. Olyan fantasztikus színészkollégákkal lehettem együtt, mint Gáspár Sándor, Gáspár Tibor, Derzsi János, Eperjes Károly, Dörner György, Bán János, Bubik István, Balikó Tamás, Fehér Anna, Forgács Péter, Kulka János, Lang Györgyi, Szerednyei Béla, Udvaros Dorottya, Hernádi Judit – ők valami csodát jelentettek az életemben. Fantasztikus időszak volt. Természetesen küzdeni kellett, mert az ember néha azt érezte, hogy le van maradva a többiekhez képest. Volt, aki ki is mondta vagy kimutatta ezt, ezért amikor elfáradtam, vagy azt éreztem, hogy sokat bántottak, sokat sérültem – akkor hazamentem. Otthon két nap alatt rendbetettek, nem volt semmi csodaszer, egyszerűen csak beszélgettünk és együtt voltunk. Nagyon sokat köszönhetek az otthoni közegnek, és azt hiszem, jól használom azt az erőt, amit onnan kaptam.

Ebből az erőből most vissza is adsz, templomot építesz a szülőfaludban.

A tanterem végében volt egy függöny, és mögötte ott volt az oltár – a mai napig is ott van –, ahova az asszonyok imádkozni jártak. Havonta csak egyszer volt szentmise, a szomszéd faluban, Sályon, gyalog jártunk istentiszteletre. Mindig bennem volt a gondolat, hogy nekünk templom kell. Tudtam, hogy hogyan építsük meg, tudtam, hogy kiket kell megkeresni ahhoz, hogy ez a terv valóra váljon. Azt vettem észre, hogy ha aktivizálod magad, akkor hihetetlen módon elkezdenek történni a dolgok körülötted. Elkezdtünk gyűjteni, szerveztünk egy jótékonysági estet, és az esemény után felhívott egy kedves építészcsapat azzal, hogy ők szívesen megterveznék ezt a templomot. De olyan is volt, hogy megállt egy autó a faluban, és a sofőr megkérdezte, hogy hol adakozhat a templom javára. Ha mozgásba hozol valamit, akkor az elkezd működni. Sok mindent mozgásban tartottam az életem során, ennek az lett a vége, hogy itt ülök színházigazgatóként.

Egyszer azt mondtad, hogy a József Attila Színháznak úgy kell működnie, mint egy jó vidéki színháznak. Bár a ti színházatok nem a belvárosban van, és nem is egy ékszerdoboz, de mégis nagyon színes a repertoárja.

Igen, a helyszínünk meghatározza a profilunkat. Mi nem rétegszínház vagyunk, esténként 580 embert kell leültetnünk. Sokkal egyszerűbb lenne háromszáz ember egy bizonyos mezsgyén lévő igényét kielégíteni.

Mire készültök márciusban?

Lesz egy új bemutatónk, Szép Ernő Lila ákác című klasszikusa kerül bemutatásra a nagyszínpadon, Telihay Péter rendezésében, Pikali Gerda, Nagy Norbert, Korponay Zsófi és Fazakas Julcsi játsszák a főbb szerepeket.

A Szomszédok megkerülhetetlen mérföldkő a karrieredben. A sorozat a mai napig virágát éli az interneten mémek formájában. A gyerekeid, akik nyilván láttak néhány epizódot, és ezeket a képeket is, mit szóltak hozzá?

Nekik ez természetes volt, nem csodálkoztak rá, nem érezték úgy, hogy ők mások mint a többiek – legalábbis én így láttam. Valószínűleg nem is hoztuk őket olyan helyzetbe, hogy rosszul érezzék magukat. Nem szerepeltek címlapon, nem voltak kitéve különböző, jó értelemben vett atrocitásoknak. Szerintem tizenöt éves korukig legfeljebb kétszer volt nálunk újságíró a lakásban. Egyszer felléptek a televízióban, a kisebb még egy verset is elmondott. Azt gondolom, mi vigyáztunk rájuk, ezért ők nem csodálkoztak rá, hogy ismert ember vagyok, nem is foglalkoztak vele. Én hétköznapi apuka lehettem.

De hogyan tudtatok hétköznapi szülők lenni úgy, hogy közben sok elfoglaltságot jelentett a színház?

Mi rengeteget voltunk a gyerekeinkkel, mindenhova vittük őket, nekik valahogy minden természetes volt. Nem másztunk bele az életükbe. A kisebbik gyerekünk, Máté, mióta két lábra állt, azóta akar katona lenni, mindig katonákkal játszott. Ő aztán katona is lett. Balázs fiúnk pedig egy hihetetlenül szorgalmas fiatalember, most ötödéves egyetemista a műszaki egyetemen, gazdálkodás és menedzsment szakon. Szóval mindenki elvan a saját közegével. Hagytuk őket élni. Azt csinálták, amit szerettek, nem erőltettük rájuk, hogy színjátszó szakkörbe járjanak.

Fel se merült náluk a színészet?

Nem igazán. Mondtak verset az iskolában, de ennél komolyabb szereplésük nem volt. Balázs az énekkarban szeretett énekelni, de szólót soha nem vállalt volna, attól ő zárkózottabb. Hogy miért, az is egy érdekes kérdés. Mi azért nyitottan éltünk, nagyon sok emberrel találkoztak, de nem tettük őket a kirakatba. Nem azt mondom, hogy rossz, ha valaki a gyerekével címlapon szerepel, valaki azt tartja jónak... A gyerek egy idő után úgyis azt csinálja, amit ő akar. Amikor jelentkeztem a főiskolára, abszolút elfogadta édesapám és édesanyám is, hogy én színész akarok lenni. De amikor már másodszorra nem vettek fel, akkor azt édesapám nem értette. Aztán amikor másodéves főiskolás voltam, és megcsináltuk a Szentendrei Templom téri játékokat, eljöttek meglátogatni. Attól kezdve változott meg édesapámmal a viszonyom, akkor került benne minden a helyére. Találkozott Békés Andrással, az osztályfőnökömmel, az osztálytársaimmal, és megnyugodott a lelke, hogy itt jó közegbe kerültem. Szeretnek, megbecsülnek, én kiteljesedtem az életemben. Ha így nézzük, a szüleim lehettek volna vaskalaposak is, eltilthattak volna ettől a pályától. Biztos azért mondom mindig, hogy otthonról nagyon sok mindent kaptam, mert ugyan zárt közösségben éltünk, mégis nyitottak voltunk nagyon sok mindenre.

Volt bármi a pályádon, amit utólag már másképp csinálnál?

Mindennek megvan a miértje. A mostani, sikerorientált világ gyakorlatilag arról szól, hogy folyamatosan főszerepeket játssz. De egy színdarabban vannak karakterszerepek. Ha folyamatosan fölé kalibrálod magad, és mindig rohansz egy cél után, amit nem lehet elérni, akkor hamar kiégsz. A realitással jobban jársz. Én nem nehezítettem az életemet szerepálmokkal. Sokat is játszottam 1981 óta, mióta a pályán vagyok, több mint 130 bemutatóm volt, minden évre jutott elég. Az embernek az csak keserűséget ad, hogy ezt vagy azt a szerepet miért nem ő játszotta. Közben az élet ad egy másik lehetőséget. Furcsa nézni a mostani világunkat, bár biztosan meg is öregedtem... Az értékeinket jobban meg kellene tartanunk. Nagyon sok mindennek le kell majd tisztulnia, de a változások nem egy-két év alatt történnek, idő kell mindenhez.