„Jó ilyen sok örömet adni”

2019. 03. 08.
Lovas Rozi fiatal kora ellenére rengeteg szerepet tudhat maga mögött, és a színpadon kívül a televízióban is egyre gyakrabban láthatjuk. Sportolói múltjáról, zenei karrierjéről és arról is beszélgettünk vele, mit jelent számára a közönség elismerése.

Több nagy színházban is társulati tag voltál, jelenleg a Radnóti Színházban láthat a közönség. Hogy érzed magad a mostani helyeden?

A diploma után négy év alatt négy színházhoz szerződtem, mindenhova egy-egy évre. A Radnóti az első olyan színház, ahol már a harmadik évemet töltöm, és nagyon is otthon érzem magamat benne. A Radnótiban megtaláltam szakmai értelemben azt közeget, amire vágytam, amire alapvető igényem van. Hiszek a társulati létben, a műhelymunkában, és ennek kedvez a színház „kicsisége”, intimitása és a szabad gondolkodás, amiben mi színészek teljesen szuverén módon létezhetünk, és számomra ez nagyon fontos.

Miben nyilvánul meg ez a szuverenitás?

Kicsit olyan, mintha egy független társulat működne kőszínházban. Viszonylag kevés tagból áll a társulat, a színház sem nagy, ebből fakadóan különleges figyelem jut egymásra és magunkra is. Mindenki véleménye számít, a konfliktusok és problémák pedig nem tudnak elsikkadni, sem elburjánzani, mert folyton egymásba botlunk, és folyamatos kommunikációra kényszerülünk egymással, ami áldásos helyzet. Gyakorlatilag családként működik a társulat. Persze azért ez mégis csak kőszínház, annak szigorú rendjével és struktúrájával, például a darabválasztásokból nem csinálunk kívánságműsort. Ugyanakkor lehet nemet mondani, és néha kell is.

Te például milyen szerepet nem vállalsz el?

Sok szegmense van ezeknek a döntéseknek, számos dologtól függhet. Általánosságban véve egy nyitott és kíváncsi személyiség vagyok, sokféle szerepben próbáltam ki magam eddig is, és ezt a jövőben is így szeretném folytatni. Mindenhol azt kutatom, hogy az adott feladatban művészileg és szakmailag hogyan tudok részt venni, mennyit tudok tanulni belőle, milyen kollégákkal dolgozhatok együtt, milyen feltételekkel – de azt hiszem, leginkább a tanulás lehetősége ösztönöz. Lehet ez egy új forma, helyzet, műfaj, de akár egy olyan rendező vagy kolléga, akivel korábban még nem dolgoztunk együtt. Az idő, a kimerültség vagy a pénz, tehát az észszerű érvek egyáltalán nem szoktak szerepet játszani ezekben a döntésekben. Mivel még nincs gyerekem és nagy családom, nem ez határozza meg, hogy miben veszek részt. Szerencsére sokféle helyzetben képes vagyok meglátni a fejlődési lehetőséget.



Milyen előadásokban láthat a közönség a közeljövőben?

Most Hajdu Szabolcs filmrendezővel dolgozunk együtt a Gloria című darabon, aminek különösen örülök, hiszen ő filmes látásmóddal rendelkezik, és a színház, illetve a színészet egészen új szegmensét mutatja meg, ráadásul a rendezésről való gondolkodásban is egy igazi újító. Hálás vagyok, hogy a Radnóti Színházon belül ennyire különböző dolgokban vehetek részt, ez izgalmas és egyben nagy kihívás is számomra. Az első bemutatónk az évadban A művésznő és rajongói című előadás, amiben Valló Péterrel dolgoztam, akit az egyik mesteremnek tartok, rengeteget tanulok tőle. A közelmúltban pedig Sebestyén Abával mutattuk be a 10 című darabot, aki szintén egy teljesen más színházi kultúrából érkező rendező, ennek megfelelően másra is helyezi a hangsúlyt - ezt izgalmas megtapasztalni.

Korábban azt nyilatkoztad, nagyon fontos számodra a szabadság. Ezt most mennyire kapod meg, elmehetsz például forgatni?

Nyilván nekem is rangsorolnom kell a feladatokat, de kellőképpen szabadnak érzem magamat, és ami nagyon fontos: biztonságban is.

A mi kis falunk című televíziós sorozattal a szélesebb közönség is megismert, és bár kapott negatív és pozitív visszajelzéseket is, a nézők véleménye alapján egyértelműen egy sikeres alkotásról van szó. Te színészként hogyan élted meg ezt a munkát?

Azt gondolom, nálunk nagyon könnyen ítélkeznek az emberek, sok az okoskodás. Egy könnyedebb műfajt képviselő tévésorozat kap hideget, meleget. A mi kis falunk a szórakoztatásról szól. Ez a sorozat nem is akar ennél többet, felesleges számonkérni rajta, hogy miért nem jelenít meg olyan, egyébként fontos kérdéseket, mint például a migránsválság. Arról sem kell vitatkozni, valóban ilyen-e egy vidéki falu. Számtalan visszajelzést kaptunk a nézőktől, hogy éppen azért szeretik a sorozatot, mert pontosan ilyennek látják a saját vagy az ismerősük lakhelyét. Ami viszont biztos, hogy rengeteg önfeledt pillanatot ad az embereknek, én pedig rádöbbentem, hogy ez egy olyan vállalás lehet az alkotók részéről, aminél kevés nagyobb van, hiszen mindent a nézőkért teszünk. Legalább annyira fontos egy ilyen sorozat, mint egy komoly színházi darab, ráadásul ez egy teljesen egyedi forma itthon, korábban nem igazán láthattunk hasonlót. Ugyan a jelenetek többsége most már nem a poénokra, hanem a karakterekre épül, de a humor nagyon kényes terület, hiszen szubjektív vélemény alapján dől el, ki mit tart viccesnek. Szakmailag hatalmas megtiszteltetés volt ezzel a csapattal, ilyen élvonalbeli szakemberekkel dolgozni, és élveztem megkeresni az igazságot ebben a műfajban is. Ugyan kapott negatív kritikákat is a szakmától, de ne felejtsük el, hogy több mint egymillió ember nézi naponta.
A művészi magasságokból hajlamosak vagyunk lenézni azt, ami sok ember figyelmét felkelti, népszerű. Sokan épp azt köszönik meg nekem az utcán, hogy ez végre egy szerethető sorozat, ami nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak szórakoztatni akar. Ez engem is elgondolkodtat: azért nagyon jó ilyen sok örömet adni.


A Kaposvári Egyetemen végeztél színészként. Kezdetben érezted bármilyen negatív hatását annak, hogy nem a budapesti Színművészeti Egyetemről kerültél ki a nagyvilágba?

Nekem szerencsésen alakult minden, az egyetem után egyből szerződtettek Miskolcra, szóval igazán nem lehet okom panaszra. Nagyon örültem annak, hogy felvettek Kaposvárra, mert tudtam, elkezdődik az életemnek egy új és teljesen önálló szakasza azzal, hogy vidékre költözöm. Akkoriban teljesen meg is szűnt minden más az életemben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy elképesztően inspiráló osztályba kerültem, Mohácsi János volt az osztályfőnökünk, és tudom, hogy nélkülük nem lett volna ekkora kaland az egyetemi időszak. De természetesen szakmailag ered némi komplexus abból, hogy azért az első számú egyetem ezen a téren a budapesti Színmű, és ez Kaposváron is érződött. Minden jelentős esemény Budapesten zajlott, a fővárosi színházaknak is nagyobb a renoméja, így ez a másodlagosság végigkísérte a tanulmányainkat, de szerintem ez kifejezetten jót tett. Esélyünk sem volt, hogy túl sokat képzeljünk magunkról vagy elszálljunk.

Az igyekezet, a tanulni vágyás és az alázat a mai napig mindannyiunk életében és jellemében mélyen benne van. A kezdetektől a kollektív gondolkodásra neveltek minket, és ezt a tudást azóta is kamatoztatom.

Hat év alatt négy színházban voltál társulati tag, és mindig akkor érkeztél egy új helyre, amikor az épp átalakulóban volt. Ez tudatos döntés a részedről?

Mindig a kíváncsiság hajt, szeretem falni az újdonságokat, talán ezért is alakult úgy, hogy soha nem egy megkövesedett rendszerbe érkeztem, hanem eleve az újdonságokhoz hívtak. Imponáló és izgalmas, ha valami egyedi és különleges dolog részese lehetek. Könnyű lett volna váltani egy olyan helyzetből, amit már amúgy is elviselhetetlennek érzek, de valójában mindenhol nagyon jó dolgom volt, sehonnan nem menekültem. Azt hiszem, az is vonzott, hogy merek kockáztatni és változtatni az életemen. Ráadásul a kényelmesség nem kedvez a színházcsinálásnak. Nem voltak konkrét vágyaim, bár tény, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne az Örkényben, a Katonában vagy a Radnótiban játszani, mert úgy éreztem, ezekre a helyekre illik leginkább a személyiségem. De az egy teljesen váratlan és égből jövő csoda volt, hogy amikor épp a Tháliában voltam, megkeresett Kováts Adél, és az ajánlatára nem lehetett nemet mondani. Bár imádtam a kaposvári közeget, onnan mégis nagyon távolinak tűnt az a lehetőség, hogy én egyszer nap mint nap az Andrássy úton fogok besétálni a próbáimra… Ha visszagondolok az akkori önmagamra, úgy érzem, mintha valóra vált volna egy álom, pedig sosem álmodoztam róla. Most pedig ez az életem, és nagyon büszke vagyok rá.



Tinédzserként versenyszinten teniszeztél. Nem merült fel, hogy a színészkedés helyett az élsportolói karriert válaszd?

A színészet és a sport között elég hosszú idő telt el, nem kellett választanom köztük. Közel laktunk a Városmajorhoz, így adta magát a lehetőség, hogy a szüleim levigyenek az ottani nagy teniszpályára. Már az elején kiderült, hogy elég ügyes vagyok és jó a labdaérzékem, így ottragadtam. Mivel az egy versenyklub volt, később engem is különböző versenyekre küldtek az évek alatt, de minél idősebb lettem, annál erősebben éreztem, hogy ez nem az én utam. Nagyon szerettem teniszezni, a klub közegéért is rajongtam, és gyerekként talán magamnak sem tudtam igazán megfogalmazni, de éreztem, hogy a versenyzés nagyon távol áll tőlem. Rettegtem tőle, és ugyan voltak győzelmeim, de alapvetően mindig sokkal rosszabbul teljesítettem, mint az edzőmeccseken, mert túlzottan izgultam. Eleinte próbáltak ezen a téren is megedzeni, csakhogy számomra ez belül nem öröm, hanem egy hatalmas küzdelem volt. A gimnáziumban már komolyra fordultak a dolgok, nem akartam magántanuló lenni a sport miatt, ráadásul néhány sérülést is szereztem, és ahogy szépen lassan minden összeadódott, egyszerűen eltávolodtam a tenisztől és a sportolói léttől. Bár bizonyos részeire vágytam egy ideig: hihetetlen érzés lehet a legjobbnak lenni, meg apukámnak is megígértem, hogy a wimbledoni fizetésemből majd veszek neki egy yachtot a horvát tengeren….

Ma még teniszezel? Hogyan tartod karban magad?

Néhány éve már nem fogtam ütőt a kezembe, pedig nagyon hiányzik. A sport mindig fontos része volt az életemnek, korábban konditerembe jártam, jógáztam, szeretek úszni és futni, most pedig időtakarékosságból otthon szoktam videók alapján művelhető, saját testsúlyos aerobic edzést végezni.

Édesapád díszlettervezőként ismerte a színházi világot, és nem igazán akarta, hogy színésznő legyél. Hogyan sikerült mégis elfogadtatni a döntésedet otthon?

Amikor felvettek Kaposvárra, akkor sem volt felhőtlen az öröme. Lebeszélni nem igazán akartak, inkább a kimondatlan, nem támogató szavak hátráltattak. Én viszont önállóan hoztam egy döntést, ami szerencsére jónak tűnik, édesapám később pedig elmondta, hogy ez neki is egy jó lecke volt. A család már a kaposvári vizsgaelőadásaimra elkezdett járni, azóta pedig édesapám nagyon büszke rám, és ő a legnagyobb rajongóm.

Nyolc éve a Bánfalvi Eszter Kvartett (BEKVART) tagja vagy, billentyűsként. Bár zenéről van szó, ezt is a színészetnek köszönheted. Hogyan kezdődött?

Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy korán elkezdték a zenei képzésemet: sokáig fuvoláztam, zongoráztam, tanultam szolfézst, így amikor Kaposvárra kerültem, már volt egy zenei előképzettségem. Az első zenés vizsgánkon Cseh Tamás-dalokat kellett feldolgoznunk közösen. A Füst a szemében című előadás aztán bejárta az országot, és még Amerikába is meghívást kapott. Akkor döbbentünk rá, hogy az osztályból mennyien szeretünk zenélni, és a tapasztalatok szerint jól is megy együtt, így Formán Bálint és Keresztény Tamás megalapították az együttest. Elsősorban örömből zenélünk, de azért komolyan vesszük ezt az örömforrást. Saját zenéket játszunk a saját szövegeinkkel, rendszeresen koncertezünk is, és elég fontos helyet foglal el mindannyiunk életében. Mivel énekelni is szeretek, akkor sem jönnék zavarba, ha ilyen jellegű színházi feladatot kapnék – sőt, vágyom is rá.



A POSZT-on kétszer is megkaptad a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat. A szakma vagy a közönség elismerése a fontosabb számodra?

Egy-egy előadás után te magad is érzed, mennyire voltál jó az adott este, de nagyon lényeges a közönség reakciója, hiszen az is egy mérce, és rengeteget tud adni. A szakmai véleményezés viszont olyan egyértelmű és vitathatatlan szempontok szerint zajlik, amire nekem hatalmas szükségem van. Eddig a Színikritikusok Díja volt a legnagyobb megtiszteltetés, amit a legígéretesebb pályakezdőként kaptam meg 2014-ben. Nem a díjakra várok, hanem a visszaigazolásra, mert az ember könnyen elkanászodik még akkor is, ha nagyon vigyáz magára, én pedig nem szeretnék elromlani - a visszajelzésektől kapom meg a legnagyobb energiát és megnyugvást, hogy jó úton járok.


 

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!