Szimpatika – Jók és szépek

Beszélgetőtársam, Mák Dóri neve sokaknak ismerősen csenghet. Hét éve, hogy az értelmi, illetve testi fogyatékkal élők divatbemutatójának szervezője és háziasszonya. 

Gyerekkorodban mit feleltél a „Mi leszel, ha nagy leszel?”- kérdésre?  

Nem tudtam, mi leszek, de a kereskedővénám elég korán megnyilvánult: minden játékom eladtam, amikor vendégek jöttek hozzánk. A játékokat persze visszakértem, a húszfilléreseket meg megtartottam. Kereskedelmi pályán is kötöttem ki; mellette rendezvényeket szerveztem, vendéglátásban dolgoztam, gyakran több munkahelyen egyszerre. Eredetileg élelmiszer-eladónak tanultam, de nagyon érdekelt az élelmiszer-fejlesztés is. Mindig foglalkoztatott, mi miből, és hogy készülhet a lehető legtermészetesebb módon. Korán a lábamra álltam, húszévesen pultosként dolgoztam egy éjszakai bárban. Marha jól kerestem, gondolhatod – sokan irigykedtek vagy rossz szemmel néztek, pedig oda nem csak a csajok miatt jártak vendégek, beszélgetni is, mert hétköznap nem volt más nyitva. Olyan kapcsolati tőkét építettem, ami ma pótolhatatlan lenne. Nyáron hétköznap a fiam apjának segítettem Balatonon, és hétvégén Ausztriában dolgoztam egy pubban mint lemezlovas. Nagyon örülök, hogy fiatalon kibuliztam magam a pénzkeresés mellett, így később már nem vágytam rá. 25 évesen szültem Zsombor fiamat, akit egyedül nevelek, és sok kitérő után 30 éves koromban érettségiztem. 

Mások segítésének az igényét otthonról hozod? 

Anyukám úgy fogalmazott egyszer, hogy a segíteni akarás az egész családunkban megvolt, csak nálam felszázszorozódott. Ez erős túlzás, mert nála nem nagyon létezik segítőkészebb ember. Ő a Zonta Club Szombathely alapító tagja, és én kiskoromtól mentem vele a kórházakba, gyerekotthonokba. Édesapám is erős szociális érzékenységgel van megáldva. Én ebben nőttem fel. 

A szüleid biztos büszkék rád.

Igen, ami jó érzés. Megfelelni viszont már nem akarok senkinek. 40 évig küszködtem a másoknak való megfelelési vággyal, aztán két éve, egyik pillanatról a másikra letettem. Ott még mindig nem tartok, hogy kimondjam: úgy vagyok jó, ahogy vagyok. De azt biztosan tudom, hogy ami célt kitűzök, el is érem. És emelem a lécet. Nehezítő tényező az érzékenységem, az, hogy senkit nem szeretek megbántani. Tanulnom kellett, hogy ne hagyjam magam kihasználni. Sajnos volt rá példa, hogy visszaéltek a jó szándékommal, de tudtam azt mondani, hogy: elég. Az is fontos lecke volt, hogy nem az én dolgom mindenkinek segíteni.

Hogyan merült fel benned a speciális divatbemutatók ötlete?

Hét éve történt, hogy az úttesten feltoltam egy kerekesszékes srácot a magas padkán. Mellettünk egy anyuka befogta a kisgyereke szemét. Annyira megdöbbentem, hogy utánafutottam, és megkérdeztem: mégis miért?! Azt felelte, hogy a gyerek ne lásson nyomorékot; és hogy az ő környezetében nem volt, és nem is lesz ilyen. A sors iróniája, hogy eközben a gyereket majdnem elcsapta egy autó. Ez után a kerekesszékes fiú nyugtatgatott, hogy ne törődjek vele, ő már hozzászokott a hasonló reakciókhoz. Azt hiszem, ez volt az a pont, ami átszakította nálam a zsilipet. Egy fotós barátommal találkoztam aznap, aki látta, hogy valami nem oké. Magamba fordulva ültem, holott vidám, pörgős nőnek ismert. Elmondtam, mi történt, és hogy valamit kéne csinálni. Biztatott. Nekem meg még aznap kipattant a fejemből, hogy divatbemutatót szervezek fogyatékossággal élőknek. Fogtam a telefont, estére 27 ember állt mellénk. Anyukám ismerte a mozgássérültek, a siketek, a vakok és gyengén látók egyesületeit: őt kértem meg, keressen nekem modelleket. Nem akartam, hogy az én nevem is forogjon.

Miért szerettél volna háttérben maradni?

Sokféle módon segítettem már a körülöttem élőknek, ami sosem az én személyemről szólt. Egyszer szándékoztam megcsinálni a divatbemutatót: amire 147 vendéggel a szombathelyi Iseumban került sor.  A kifutón én kísértem végig mind a 14 modellt. Életre szóló élményt jelentett nekik, hogy rájuk figyeltek, megtapsolták őket, hogy szépnek érezhették magukat. Normál divatbemutatón nem látni ilyen boldog modelleket. Az esemény végén mindenki kérdezgette, hogy ugye lesz jövőre is. Gondoltam, jó, ha ez három hét alatt összejött, lesz. Azóta van. Tavasszal mindig Szombathelyen, ahol nagyon várják: most áprilisban ott tartjuk a tizediket. A következőt Győrben ősszel, utána évente csak egyet, 2020-ban pedig talán újra Budapestre jövünk. 

Tavaly ősszel rendeztétek a divatbemutatót először Budapesten. 

Igen, nehéz és hosszadalmas munka volt. Szerencsére sikerült megnyernünk fővédnöknek a köztársasági elnök feleségét, Hercegh Anita asszonyt. És nagyon örültem, hogy a Várkert Bazárban lehettünk, régi álmom vált valóra. Még a nagypapámmal jártunk oda gyerekkoromban, rengeteg emlék köt a helyhez. De Szombathelyhez képest mindenhol nehezebb volt megmozgatni az embereket, Budapesten különösen. A hazai terep nagyon nagy könnyebbség. A 2015-ös bemutatónkra például 550-en jöttek el, a lépcsőn is álltak a Tóvendéglőben. Azóta is ugyanott tartjuk. Sokszor kérdezik, hogy ha kinőttük a helyet, miért nem váltunk: mert az ottani légkör, a személyzet hozzáállása pótolhatatlan. Olyan a hangulat, hogy csodabuboréknak hívom, ami megteremtődik. 

Modelleket találni is nehezebb Szombathelyen kívül?

Nem, miután a közösségi oldalon meghirdettük az eseményt, Budapesten szintén túljelentkezés volt. Vak, gyengén látó, autóbalesetes, buszbalesetes, siket, és Down-szindrómás modellek vonultak fel: tényleg óriási öröm számukra, hogy szerepelhetnek. Az önkéntesek is bevonódnak érzelmileg, még ha csak a kötelező diákmunkára jelentkeztek is. Nagyon sokat kapnak, kapunk. 

A szemléletformálás fontos cél. De nem csak azok mennek el a divatbemutatóra, akik már eleve érzékenyek a témára?

Úgy fele-fele az arány. Szerencsére sok a kíváncsiskodó. A modellek mindig neves tervezők ruháit vagy márkás darabokat viselnek, van, akit éppen ez vonz, és a lényeg, hogy ezért vagy azért bejöjjenek az emberek. Úgy látom, hogy mozdul a társadalom jó irányba. 

2018-ban alapítvány lettetek – benne a neved márkanév.

Tavaly télen csörgött a telefon. Egy ügyvéd volt. Jó barátomtól hallott rólunk, és felajánlotta, hogy megcsinálják nekünk az alapítványt. Azt mondta, nekik meg arra nincs idejük, amit mi vállalunk. Azóta is ingyen viszik a jogi részt, és rengeteg segítséget kapunk tőlük. Két barátnőm, Borbás Piri, aki elkísért, és Horváth Eszter „Maszi” barátnőm alkotja velem a kemény magot, ők az alapítvány kurátorai is – rájuk bármiben számíthatok. Ők gondoznák tovább, amit felépítettem, ha velem történne valami – ami nagyon megnyugtat.

Mivel foglalkoztok még a divatbemutatók mellett?

A fő célunk, hogy fogyatékkal élőkön, rászorulókon segítsünk. Ennek fókuszában a divatbemutatók állnak, de sokféle segítségkéréssel megkeresnek. Én évek óta személyesen utánajárok minden kérésnek. Megesett ugyanis, hogy élelmiszercsomaggal fordultunk vissza – kacsalábon forgó palotából. Azt gondolom, leginkább a szűkebb környezetemben kell, és ott tudok leghatékonyabban segíteni. Most integrált játszótereket szeretnénk létrehozni a Játéknap Kft.-vel, elsőként a Rum Kastélyban. Nekem az ottani súlyosan értelmi fogyatékos gyerekek a szívem csücskei. Évek óta járunk hozzájuk, 6 éves kor alattiaknak nincs játszóterük: az elemeire gyűjtünk. Novemberben szerveztem egy privát csokoládé- és kézműves vásárt 200 forintos belépővel. Másnap délutánra a befolyt pénzből meglett a kerekesszékes hinta állványának ára. Nemrég létrehoztam egy csokimanufaktúrát, amit egyelőre egyedül viszek, de a cél, hogy hosszútávon 3-4 mássággal élő embernek munkahelyet tudjunk teremteni. Itt a környezettudatosság is fontos, illetve a minőségi, természetes alapanyagok használata. Nyáron Torony faluból kerestek meg – ott táboroztak Böjte Csaba nagyszalontai gyermekotthonának a lakói –, hogy készítenék-e csokit a gyerekeknek. Decemberben már mi mentünk Szalontára, személyes karácsonyi ajándékokat vittünk több mint 70 gyereknek; nyolcukat el is hozták a szünetre, akik nem tudták a családdal tölteni az ünnepeket sem. Az a tisztelettudás, jólneveltség, amivel náluk találkoztam, egészen példaértékű. 

Visszakanyarodtál az élelmiszerekhez a csokimanufaktúráddal. Miért pont csoki?

Mert imádom! Kiskoromban rengeteget vigyáztak rám a nagyszüleim, és a nagypapám mindenféle tárgyat elkészített nekem kicsiben. Például egy sodrófát, és amikor a mama sütött, én utánoztam. Az édességért mindig rajongtam, a sütés tényleg az én terepem lett a családban. Én sütöttem mindenkinek a születésnapi tortáját, beleértve a sajátomat is – 16 évesen háborodtam csak fel, hogy azt azért kapni szeretném. Szóval nem véletlenül kötöttem ki az élelmiszeriparnál. Sokáig vittem egy kis édességboltot, de be kellett zárnom. A mostani manufaktúra legfőbb célja, hogy az alapítványnak folyamatos bevételt generáljon. Workshopokat is tervezek: 16 ép, fizető ember 4 mássággal élő ingyen workshopját tudná fedezni.

Rengeteg az energiád. Létezik bármi, ami meg tudja akasztani a lendületed?

Igen, a rosszindulat. Attól párszor már majdnem bedobtam a törölközőt. 3,5 éve másodszor vágattam le a hosszú hajam, hogy daganatos gyerekeknek ajánljam fel. Közétettem a Facebookon, hátha pár ember csatlakozik. Több százan követték a példám, köztük sok gyerek, ami szerintem nagyon klassz, mert mikor lehet együttérzésre tanítani valakit, ha nem kiskorban – de kaptam szitkozódó levelet is: hogy levágattatom a gyerekek haját. Ez megviselt. A fiam bátorított, hogy tartsak ki, ne törődjek vele. Fantasztikus srác. Négy éve egy divatbemutatón fültanúja volt, ahogy tanakodunk, ki tolja fel az egyik gyereket a kifutóra. Zsöme fiam ott ült, és azt mondta, majd ő: „hogy lássák, nincs különbség és különbözőség”. Egy 13 éves kiskamasz… Én úgy meghatódtam, hogy újra kellett kezdeni a sminkem.