Szimpatika – „Be fogjuk gyújtani a rakétákat!”

Mivel a gyerekek jólléte függ nevelőik testi-lelki egyensúlyától is, – már volt nevelőként – életre hívta a VONESZO-t: a VOlt NEvelők SZOlgálatát.

Huszonévesen legtöbben a saját egzisztenciájukkal és a családalapítással vannak elfoglalva; nem hiszik, hogy másokkal is „az ő dolguk” törődni.

Szerintem a boldogulás és mások segítése jól megfér. Nekem rengeteget adott, hogy adhatok. Pedagóguscsaládból származom, majdnem minden felmenőm tanár. Kicsiként folyton nyári táborokba, osztálykirándulásokra jártam – a legfontosabb gyerekkori élményeim, ahogy a nagyokkal lógok. Talán ezért is éreztem felnőttként természetesnek a különböző korú gyerekek társaságát. Mindig megvolt mindenem, 25 évesen mégsem találtam a helyem: két otthagyott egyetemmel, az alkohollal barátságban léhűtősködtem. Szerettem nyüzsögni, mindenfélére használtam a jó szervezőkészségemet, de nem láttam az irányt. Sofőrként dolgoztam, amikor szóltak, hogy kisbusszal egy erdélyi gyermekotthonba kell vinnem nyolc hölgyet. Gondoltam, ilyen férfi-nő aránnyal királyi dolgom lesz, de egész mástól varázsolódtam el. Beleszerettem az otthonba: a színekbe, szagokba, mintha hazaértem volna. Egy kis cigánylányka, Sorina, egyfolytában rajtam lógott, a nyakamban ült, én tanítottam neki a színeket. Ezután – már magam miatt – rendszeresen jártam vissza Szászvárosra ezzel az önkéntes társasággal. Amikor pedig a fiúk nevelője elment, én jelentkeztem a helyére.

Minden szakirányú képzés nélkül nem tartottál a feladattól?

Vonzott az új helyszín, a nyüzsgés, a sok új ember – engem akkor ez éltetett. Nem gondoltam, hogy bármitől félnem kellene, de mindenki, aki ismert, féltett. Hogy még egy kudarccal jövök haza, hisz addig nem fejeztem be soha semmit. Olyannak láttak, akiben nagy potenciál rejlik, de kallódik. A barátaimnak köszönhetem, hogy „összerakódtam”. Amikor nem lehetett látni, hogy lesz belőlem valami, leültek velem beszélgetni; kísértek. Amit tettem, nem adott rá alapot, de a személyemben bíztak. Ha ők nincsenek, ma alkoholbetegként lődörgök. Én azt a bizalmat adtam, adom tovább, amit magam is kaptam. És töltenek azok a helyzetek, amikor segíthetek.

Hány gyereket neveltél Erdélyben?

Nyolc fiút: két és féltől tízévesig. Közben pedig megismertem a lányok nevelőjét, Andreát, aki itthon a feleségem lett. A randijaink viccesen alakultak, mert a 16 gyerekünk is jött velünk. Ha mi fagyizni akartunk, az plusz 16 gombóc fagyit jelentett – minimum.

Ti tényleg elmondhattátok, hogy megvan a közös érdeklődés…

Mikor egy év után hazajöttünk, folytattuk is a közös munkát, már házaspárként, egy krízisotthonban. Hétköznaponként 11 gyerekre vigyáztunk. Nagyon beletettem magam ebbe a feladatba, de még nem voltam elég jó szakember. Nem húztam meg jól az énhatáraimat sem. Az erdélyi otthonban beleültem egy régóta jól működő struktúrába, és sok segítséget kaptam mint szegény „budai fehérember”. A krízisotthonban viszont mindent nekünk kellett kitalálni, megoldani traumatizált gyerekekkel. Ezt két másik munkával próbáltam összehangolni, plusz főiskolára jártam. Csepel, Óbuda és a VIII. kerület közt ingáztam – de útközben legalább tudtam olvasni, elsősorban Jungot, Satirt. Egyszerre akartam mindent – ráadásul friss házasként.

Rengeteg felelősséget vettél magadra. A kallódás évei után villámgyorsan felnőttél.

Ezt szeretném kiemelni, hogy ha megírod a cikket, a feleségem is lássa nyomtatásban: felnőtt ember vagyok. Azóta egyébként két saját gyerekünk is van. Szerencsére lányok, akikkel nem nehéz, viszont velük nem tudok érzelmileg távolságot tartani, és az a hatékony menedzser is lenni, akivé segítőként váltam. Igaz, sok év munkája, és két kemény kiégés van a szakmai tudatosságom mögött.

A szociális munkások a legveszélyeztetettebbek közé tartoznak kiégés szempontjából.

Igen, a segítők mind, de a tanárok vagy a multiknál dolgozók statisztikája is csúnya. Én sokáig nem tudtam, mi okozza a testi tüneteimet, például a fej- és hátfájást. A krízisközpontban engem is elért a krízis. Két év után végül eljöttem. Már Erdély után elkezdtem önismerettel foglalkozni, úgy gondolom, nálam az emberi oldal működött, viszont szakmailag nem voltam elég felkészült. A menedzsment-ismeret nagyon hiányzott akkor még. Ma már inkább szociális menedzsernek tartom magam, mint szociális munkásnak.

A VONESZO-t azért indítottam, hogy a tapasztalataimat felhasználva rendszert vigyek a szociális szféra bizonyos szegmenseibe, így például a nevelők szakmai életébe. A nevelők kiégésének megelőzése nagyon fontos téma. Nem véletlenül írtam ebből a szakdolgozatomat – közben végignéztem utólag a saját kiégésem folyamatát is. Harmadévtől már elég tudatosan éltem: egész tavalyig a profit-szférában dolgoztam cégvezetőként, és folyamatosan képeztem magam. Hét éve kezdtük el a VONESZO-t a cég tulajdonosainak segítségével és a kiterjedt baráti körömnek köszönhetően.

Hogyan sikerült bevonnod a cégednél a tulajdonosokat?

Megtetszettek nekik az ötleteim, és mindent támogattak, ha volt extraprofit. Mondtam egy pénteken, hogy megyek Erdélybe. Miért nem pihenek? – kérdezték. Mert nekem ez fontos. Takarítunk, játszunk a gyerekekkel, meg veszünk nekik hűtőt – mondtam. Erre felajánlották a benzin árát. Majd a hűtőét. Rájöttem, hogy tematikusan is lehet gyűjteni. A VONESZO 2011-ben indult: sok jó szándékú ember összeállt, hogy egy-egy hétvégén segítsen a nevelőknek – ezáltal a gyerekeknek. A nevelők hozzák a témát, ami őket foglalkoztatja, mi visszük a tudásunkat, meg persze témát is, ha kell. Egy ilyen hétvége minikonferencia, oktatás, coaching, csapatépítés, önismeret egyben. A nem létező nevelői kisokost is próbálja helyettesíteni.

Hány gyermekotthont segítetek?

Fontos megkülönböztetni a hagyományos gyermekotthonokat, és az azokat Európa-szerte felváltó családtípusú otthonokat. Magyarországon 12 éven aluli gyerek nem is kerül már gyermekotthonba. A régi modell szerint kb. 40 gyerekre felügyelt két nevelő, váltásban. A családtípusú otthonban egy apa meg anya vállal gyerekeket a helyi szabályoktól, az ingatlantól, az anyagi lehetőségektől függő számban. De léteznek átmenetek is a kétféle otthontípus közt. Erdélyben, ahol dolgoztam, alkalmazottak foglalkoztak 8-8 gyerekkel. A VONESZO jelenleg hat gyermekotthont – két hagyományosat, három családtípusút és egy köztes fajtát – látogat. Emellett évi egy hetet táboroztatjuk a gyerekeket; szervezünk érzékenyítéseket leendő szociális munkásoknak; a 30 állandó önkéntesünknek felkészítő utakat, a vezetőknek összejöveteleket, kampányokat… Ez így soknak és szerteágazónak tűnik, de minden a nagy projekt irányába mutat, ami: a gyermekotthonok támogatása és új(ak) létrehozásának mentorálása. A kis projektek mind ezt támogatják valahogy. Például a segítők képzése azért is jó, mert ők a megnyíló kárpátaljai otthonba jöhetnek majd gyakorlatra.

Hogyan választottátok ki, melyik hat otthont támogatjátok?

Erdélyben, Zsobokon nyitottak először felénk, ott tudtuk elindítani a VONESZO-t, aztán egyik együttműködés követte a másikat. Jelenleg ennyit bírunk. Rendszeresség, kiszámíthatóság és személyesség: ez a három kulcsszavunk. Hosszútávon Kárpát-medence magyar ajkú településeit lefedő rendszerben gondolkodunk, de fokozatosan. Erdély, Veszprém és Pest megye után most Kárpátalja került fókuszba: ott indítjuk az első, kezdettől általunk mentorált – de szintén állami fenntartású – családi otthont. A kitartásomnak meglett a jutalma: kaptunk egy ingatlant a felújításáért cserébe. Kárpátalján az állam a nevelő házaspárnak 300 ezer Ft-nak megfelelő összeget ad – csak abból nem lehet megélni 8-an, 10-en. A nevelőknek márciustól októberig a háztájiban kell dolgozniuk, hogy megtermeljék maguknak, amit lehet – az állam ezt is támogatja –, csak így maradnak meg ott a gyermekotthonok. Mi havi 150 ezer forinttal segítjük majd a nevelőpárt, plusz minden gyereknek lesz személyes támogatója, úgy tervezzük. Ezen túl mindenféle segítséget tudunk nekik nyújtani. Rengeteg szakma képviselteti magát az önkénteseink között az asztalostól az orvosig, ők havonta tudnak tematizálni egy hétvégét. Mi meg közben a nevelőkkel foglalkozunk. Be fogjuk gyújtani a rakétákat!

Tavaly óta profi alapítványként működtök.

Igen, ezért otthagytam a cégvezetést. Leginkább rendszeres, kis összegű adományokat gyűjtünk, mert ebből tudunk kiszámíthatóan működni. Szerencsére vannak egyösszegű, nagy adományaink is. Januártól novemberig dolgozunk, decemberben nincs rendezvényünk, csak gyűjtésünk. Mi akkor nem megyünk sehova. Nevelőként láttam, hogy mindig karácsonykor érkeznek az adományok, és jön a tizedik Mikulás egy intézménybe – szegény gyerek már nem érti –, de januárban nincs pénz fűtésre. Azt sem tartom jónak, ha nagyon „túl van tolva” a karácsony. Utána hatalmas a kontraszt, és így a gyerekekben a belső feszültség. Nincs még realitásérzékük, ezért sokat ártanak a mézesmadzagok.

Hogy látod, mi segít neked a jövőben, hogy a kiégést el tudd kerülni?

Én is csak annyit vállalok, amennyit személyesen, kiszámíthatóan, rendszeresen elbírok. Szakmailag és emberileg tartom a határaimat. De talán még fontosabb, hogy már meg merem mutatni a sebezhetőségem, főleg: önmagamnak. A feleségem és a barátaim előtt hamarabb sikerült őszintének lennem – ők segítettek a két kiégésem után talpra állni. Már nem kell mást mutatnom senkinek, mint aki vagyok, a hiányaimmal, fájdalmaimmal együtt. Ezzel rengeteg energiát megspórolok. A legnehezebb, hogy önmagának ne hazudjon az ember – de ebben igazi erő van. A hitelesség pont a sebezhetőségen keresztül jelenik meg.