Szimpatika – Föld hívja Földet!

Tavaly volt hatvan éve, hogy egy szép októberi napon felhangzott az első műhold bip-bipje – ez volt a Szputnyik–1. Nagyon mást nem tudott, mint bip-bipelni, de mivel ez volt az első szerkezet, amit az ember a világűrbe küldött, ez is nagy dolognak számított, mindenki izgatottan figyelte a szovjet csodát.

Aztán jött Gagarin, a holdra szállás, a Szojuz-Apolló randevú, amikor az amerikai és az orosz űrjármű mint két bodobács összekapcsolódott, majd Carl Sagan projektje, a Voyager, amelynek fedélzetén egy aranylemezen mindenféle zenék és hangok utaznak ismeretlen civilizációk felé. Majd jött Farkas Bertalan, az űrrepülők, a Challenger katasztrófája és a MIR, végül pedig az ISS. Azért foglalom össze dióhéjban az elmúlt 61 évet, mert azt hiszem, az egész nemzedékem nevében mondhatom, borzasztóan csalódtunk az űrkutatásban. Ugyanis nem erről volt szó, nem ezt ígérték!

2018-ra már régen menetrend szerinti járatoknak kellene átszelniük a Naprendszert, a Marsra járhatnánk nyaralni az Ibusszal, és távoli világok lakóival értekezhetnénk tudományos és gasztronómiai kérdésekről. Hiszen mi úgy nőttünk fel, hogy 2001-ben tényleg lesz Űrodüsszeia, hogy valósággá válik a „Sztárvársz”, de hogy mást ne mondjak, még az a nyomorult Alfa Holdbázis is 1999-ben játszódott! Hogy a Rajnai András életműről már ne is beszéljek. A lemezárugyár Holdrakétájától a legmenőbb legó-űrszettekig minden azt sugallta, hogy pillanatokon belül megvalósul a nagy áttörés, és benépesítjük az univerzum lakott és lakatlan bolygóit. Méghozzá az összes kiegészítővel: lézerágyúval, antigravitációs csizmával, atommeghajtású autóval, drótnélküli telefonnal (jó, ez az egy bejött), és töménytelen mennyiségű robottal.

Mára viszont kiderült, hogy ugyan már megvan, hogy kik utaznak a Marsra, és a magyar Puli űrprogramnak köszönhetően talán egy Weöres Sándor vers is feljut a Holdra, de az elkövetkező néhány évtizedet, évszázadot ezen a bolygón kell leélnünk. Már ha sikerül. Egyelőre ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy túl sokan vagyunk, és túl sokat fogyasztunk, túl sokat veszünk el a közösből. Persze ez közhely, amire a legtöbb ember, sőt gazdasági és politikai döntéshozó csak legyint, az azonban elég kínos lesz, amikor a gyerekeink generációja számon kéri rajtunk, hogy ha tudtuk, hogy nincs más hely, és maradnunk kell ezen a sártekén, akkor miért vágtuk taccsra az egészet? Miért asszisztáltunk a világvégéhez?

Van egy előadás, ha tetszik, koncertszínház, amely a fent emlegetett Weöres Sándor verseiből ihletet merítve azt próbálja elmagyarázni a legifjabb, de már cselekvőképes generációnak, hogy ha már nekünk nem sikerült, ők próbáljanak meg fenntarthatóan élni. Ami nemcsak arról szól, hogy szelektíven gyűjtsük a szemetet, hanem a szellemi fenntarthatóságról, a más kultúrákkal szembeni nyitottságról, a toleranciáról, mindenfajta élet tiszteletéről.

Az előadás járja az országot, és Novák Péter önreflexív és önironikus hittérítőként csomagolja „rockandrollba” az üzenetét: az Üzenet a Földrőlt – ez ugyanis az előadás címe. Ugyanaz, mint jelen rovatunké, nem véletlenül. Kisebb és nagyobb szín-, művelődési- és kultúrházakban, szabadtéri színpadokon, vagy éppen a Müpában énekli, ordítja vagy éppen suttogja két táncos és egy rockzenekar kíséretével, hogy mi végre is vagyunk itt a Földön:

„Hogy legyen, aki épít, rombol,

ember készült hóból és koromból:

szájában édesség,

fejében fényesség.”

Igen, a fényesség. Tulajdonképpen az hiányzik, nem is a sötét Űr.