Szimpatika – Hitelesen megszólalni

Gyerekszínészként kezdtél, de mellette Budapest egyik elit gimnáziumában tanultál. Mikor határoztad el, hogy színészettel szeretnél foglalkozni?

Azt mondják, zárkózott gyerek voltam, ezért vittek el a szüleim a Harlequin Gyermekszínpadhoz, ahol különlegesnek érezhettem magam: amíg a többi gyerek házi feladatot írt, addig én színházzal foglalkoztam és tájelőadásokra jártam. De kamaszként nem volt olyan tervem, hogy feltétlenül színész szeretnék lenni, ezért biológia-angol fakultációra jártam. Miután abbahagytam a Harlequint, bekerültem a Karinthy Színház egyik előadásába, és akkor jöttem rá, hogy engem ez érdekel. De ez, azt hiszem, nem tudatos döntés volt.

A szüleid, akik nem a szakmában dolgoznak, hogyan fogadták a hírt? Nem féltettek?

Nagyon nyitott szüleim vannak, támogattak mindenben, ami boldoggá tesz. Egyedül azt kérték, hogy a Színművészeti Főiskola mellett más felsőoktatási intézménybe is jelentkezzek, ezért felvételiztem a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakára is. A Színművészetire először nem vettek fel, viszont a kommunikáció szakra igen, de végül nem jártam oda, inkább egy hotelben dolgoztam egy évet.

Másodszorra viszont felvettek. Milyen emlékeid vannak a főiskoláról?

Nagyon jó osztályközösségünk volt, tele tehetséges emberrel. Versengés nem volt köztünk, mert „le voltak osztva a szerepek”, amit mindegyikünk elfogadott, és emiatt jól működött a közös munka is. Békében éltünk, és barátokká váltunk. Erősen prózai osztály voltunk, és a színészetnek azzal a részével foglalkoztunk, ami engem igazán érdekel: hogyan lehet történetet mesélni, hitelesen megszólalni. A főiskola nagyon erős burok volt, ahol védve éreztem magam. Amikor véget ért, és megéreztem, hogy már egy egészen másfajta tétje van a dolgoknak, akkor egy kicsit megijedtem.

Pedig a Színművészeti Főiskola után azonnal leszerződtetett a Radnóti Színház, és már a legelső szerepedben – A Kripli című darabban – jelentős szakmai és közönségsikert értél el. Ez sem nyugtatott meg?

Amikor az ember megtudja, hogy leszerződteti a Radnóti Színház, nagyon örül és büszke magára, egészen addig, amíg ki nem osztják az első feladatot, és annak megoldása közben nehézségekbe ütközik. Vagy ha meg is oldja, és sikere lesz, akkor is minden egyes próbafolyamatnál nulláról indul, újra megmérettetik. Amíg a főiskolán azt érzed, hogy hibázhatsz, mert ha valami nem sikerül jól, nem könyvelnek el azonnal rossz színésznek, addig a színházban már nem így van. A teljesítményemmel kapcsolatban olyan elvárásokat éreztem, aminek akkor, huszonkét évesen nem igazán tudtam megfelelni. A Kripli sikere csak pillanatokig tartott, mert rögtön jött a következő darab, a Patkányok, ahol már nehezen vettem az akadályokat. (Természetesen A Kriplinél is megszenvedtem a szereppel, de végül egy kiváló előadás született.) Később próbafolyamatból próbafolyamatba csöppentem, de nem sikerélményt, inkább középszerűséget és szürkeséget éreztem.

2001-ben az I Love Budapesttel a filmes karriered is elkezdődött.

Ahogy elkezdődött, úgy be is fejeződött, illetve valójában csak sokkal később indult el. A forgatás után azt gondoltam, hogy hatással lesz a pályámra az, hogy részt vehettem egy nagyjátékfilmben, és majd mi, a főszereplők rendezőről rendezőre vándorolunk. Csányi Sándorral és Hámori Gabriellával így is történt, de Kovács Martinával és velem nem. Jó volt részt venni benne, és megélni azt, hogy teljesen máshogy működnek a dolgok, mint a színházban. Kisebb egységek kerülnek feldolgozásra, ezért a koncentráció is más. A filmben az előállításra, az átgondolásra, a gyakorlásra máshogy jut idő, ezért sokkal inkább az ösztönöknek kell működnie – szerintem.

Mihez húz inkább a szíved, a színházhoz vagy a filmhez?

Engem mindig is a kis játszóhelyek vonzottak, mint a Budapesti Kamaraszínház, a Radnóti, a Játékszín, mert nem szeretem a művi és teátrális dolgokat. Ha egy nagyobb helyen játszik az ember, akkor óhatatlanul mindent sokkal látványosabban kell megfogalmaznia, és én tartok attól, hogy ez a tartalom rovására megy. Talán azért szeretem jobban a filmet – még ha nehéz is különbséget tennem –, mert a filmen sokkal kisebb blokkokban gondolkodunk, és az érzelmeket nem kell felnagyítani, az őszinteség az egyedüli hiteles közlés.

A kis színházi tereket kedveled, 2011-ben mégis leszerződtél a Vígszínházhoz. Miért?

Rengeteg előadást láttam ott, amikor felújították az épületet, kamaszként egyszer még be is szöktünk a barátaimmal. Számomra a Vígszínház egy nagyon fontos intézmény volt egész életemben, ezért vágytam ott szerepelni, emellett azt hittem, olyan presztízst jelent, amivel előrébb léphetek a pályán. A Vígszínház méreteiből adódóan egy merőben más jelenlétet kíván, még ha ott is a tartalom a legfontosabb. Sokat tanultam és változtam az ott eltöltött hat év alatt, de ez a folyamat lezárult, és most már szabadúszóként kell megtalálnom a bizonyosságomat.

Volt olyan szereped, ami hatással volt rád a színpadon kívül is?

A Kripli című előadás ilyen volt, mert azt a fajta elszigeteltséget és izoláltságot, ami jellemző volt Billyre, a karakteremre, én is hordozom magamban. Sokat vizsgáltam ezt a helyzetet. Ha az ember egy magatartásformát, viselkedést sokat próbálgat, elkerülhetetlen, hogy az visszahasson önmagára. Szerintem akkor tud hiteles lenni egy alakítás, ha bizonyos tekintetben hasonlóságokat ismer fel önmagával az ember, és megtalálja benne saját magát.

2017-től szabadúszó vagy. Nem félsz az ezzel járó létbizonytalanságtól?

Ettől most nem tartok, mert kivételes helyzetben vagyok: sok munkám van, és ilyenkor az ember több lehetőséget kap máshonnan is. Márciustól október végéig filmezek, és emiatt nem tudnék olyan kötelezettségeknek megfelelni, amiket egy kőszínház támaszt. De egyébként is azt gondolom, hogy a társulati létezésben van valami strukturálisan nagyon rossz, mert nagyon leterheli az embert, nem válogathat, viszont teljes mértékű rendelkezésre állást kíván, nagyon kevés pénzért. Ennek a következménye, hogy művészileg szépen, lassan „elfogy”, nem érik újabb impulzusok, amik inspirálnák. Rengeteg olyan feladat van, ami egyáltalán nem érdekes, és ebbe könnyű belefásulni, elveszíteni a frissességet.

Milyen darabokra gondolsz? Bohózatokra?

Azzal nincs problémám, ha valami szimplán szórakoztat – két ilyenben is játszom a Játékszínben, és mindkettőt nagyon szeretem. Ami zavar, az az átgondolatlanság, öncélúság, műviség és hazugság. A nevetés természetes igénye a közönségnek, hogy elfeledje a mindennapi problémáit, és kicsit kikapcsolódjon. Nem feltétlenül kell egy színháznak mindig világmegváltónak lennie, és állandóan a társadalmi problémákra reflektálnia, még ha ez fontos feladata is. Szerintem az alternatív, minőségi szórakoztatást valósítják meg a Dumaszínház DEKK-produkciói is.

Játszottál is egy DEKK-produkcióban, amit És a függöny felhördül címmel mutattatok be. Hogyan talált meg a lehetőség?

Bánki Gergely keresett meg, aki nemcsak játszott az előadásban, hanem a jeleneteket is ő írta. Gergő humorát nagyon kedvelem, és már régóta szerettem volna egy kőszínháztól eltérő produkcióban részt venni, így nem volt kérdés, hogy belevágok. Egyelőre a többi munkámból adódóan nem tudok újabb DEKK-ben szerepelni, de nagyon izgalmas feladat volt. Az előadásban iróniával mesélünk a színészetről, és lerántjuk a leplet a misztikumról, ami ezt a szakmát körülveszi. Emberközelibbé akartuk tenni a színházat, ezért bemutattuk az esetlenségét, a benne lévő bizonytalan embereket, és együtt röhögtük ki magunkat. Számomra új kihívást jelentett, hogy az előadásban ki kellett próbálnom a stand up műfaját, és nyolc-tíz percen keresztül így fenntartani a közönség figyelmét.

Bánki Gergellyel A mi kis falunkban is együtt szerepeltek. Úgy tűnik a sorozatbeli szereplők nyilatkozataiból, hogy nagyon élvezitek a forgatásokat, és nagy az összhang köztetek.

Amikor elkészítettük a próbaepizódot, még nem lehetett tudni, hogy lesz-e belőle valami, de már azt is nagyon szerettük forgatni, és reméltük, hogy lesz folytatás. Ez gyorsan összekovácsolta a csapatot. Az ilyen összhang kialakulásához általában jóval hosszabb idő szükséges. Miután a rendező, Kapitány Iván megérezte, hogy a színészek tisztában vannak a karakterekkel, adott némi szabadságot a forgatókönyvön belül. Hozzátehetjük a gegjeinket, kicsit improvizálhatunk. Ezek egytől-egyig nagyon szélsőséges karakterek, és egy ilyen maszk mögött azt érezzük, mindent szabad. Bár szörnyű reggel négykor kelni és utazni egy órát a helyszínre, majd műbajuszt hordani 12 órán át, ennek ellenére az egész inkább egy közös szórakozás, nem pedig munka.

A mi kis falunkban a helyi közösség playboy fociedzőjét alakítod. Nem tartasz a beskatulyázástól?

De igen, ez egy nagyon erős félelmem. Én szívesen mennék például Nemes Jeles Lászlóhoz is forgatni, jelentkeztem is az új filmjére egy videóval, de végül nem hívtak be a castingra. Igyekszem minden egyes szerepnél kicsit másik oldalamat megmutatni, más karaktert játszani. De amíg ilyen kiegyenlítetlen a magyar tévézés, és amíg párhuzamosan nem tud születni olyan sorozat, amit ilyen kultusz és nézettség övez, mint A mi kis falunkat, addig szerintem a sikeres alakítások rárakódnak az emberre. Ez elkerülhetetlen, de addig nincsen baj, amíg nem csak egy karaktert játszom. Amikor elfogynak az eltérő szerepek, akkor kezdődik a beskatulyázás.

Ma Magyarországon egy színész eldöntheti, hogy mit vállal el, vagy szinte mindenre igent kell mondania?

Ez a dolog „csinálva jó”, várva és ábrándozva nem. Ha van olyan ajánlat, ami izgalmas, akkor nem szabad arra várni, hogy majd jön valami még jobb, minőségileg megfelelőbb. Természetesen vannak, amiket nem vállalok el, de csak azért, mert az arcom a munkaeszközöm, és a sorozat mellett fukarul kell bánnom vele. Mindenhez iszonyú nagy szerencse kell, nem elég, ha az ember tehetséges, sokat dolgozik, és minőségileg a legjobbra törekszik. Jó időben, jó helyen kell lenni.

Az elmúlt években sok külföldi film készült Magyarországon. Vonz a külföldi karrier? El tudnád képzelni, hogy máshol élj?

Igen, de semmi esélyem rá. Egyrészt sokkal nagyobb a merítés, másrészt a magyar akcentus állítólag még a kelet-európaitól is nagyon eltér, és azt mondják, akkor van lehetősége egy idegen ajkúnak bekerülni egy amerikai filmbe, ha ismert az akcentusa. A németek, a franciák, az oroszok, a spanyolok kiejtését értik és ismerik Amerikában is, ezért ők előnyben vannak. A körülményekhez képest mindhárom produkció, melyekben az elmúlt időszakban szerepeltem – Válótársak, Aranyélet és A mi kis falunk is –, a lehető legtöbbet és legjobbat próbálta megtenni. De iszonyúan érdekelne, hogy milyen lehet egy olyan filmben szerepelni, ami a magyarországihoz képest jóval nagyobb költségvetésből készül, és ami mögött egy komplett, nagy múltra visszatekintő, kifejlett iparág áll.

Mik a terveid a következő évadra?

Új előadást nem fogok próbálni, csak a két futó szerepemet viszem tovább a Játékszínben, mert nagyjából 120 napot forgatok ebben az évben, ami elég sok. Régóta nem volt időm pihenni, mivel január óta folyamatosan dolgozom, és félek, ha nem szakítok időt magamra, nem töltődőm fel, annak következményei lesznek.

Ritkán nyilatkozol társadalmi kérdésekről. Mi ennek az oka?

Nehéz kérdés. Véleményem szerint nagyon fontos egy színész esetében, hogy a lehető „legsterilebb” maradjon, mert különben nehéz történetet mesélnie. Amikor a pályám elején a Jóban Rosszban című sorozatban játszottam, és este fölmentem A Kripli című előadásban a színpadra, akkor az első 5-10 percben azzal kellett küzdenem, hogy én az a csávó vagyok-e, abból a bizonyos sorozatból. Ha bármiféle hovatartozást kifejez az ember, akkor az vagy szimpátiát, vagy antipátiát szül, és így elvész az objektív megítélése, ettől nehezebbé válik a történetmesélés, a nézőnek az azonosulás. Természetesen foglalkoztatnak bizonyos társadalmi kérdések, de nyilvánosan nem vagyok aktív ezekkel kapcsolatban.

Zárkózott emberként hogyan viseled, hogy egyre többet írnak a magánéletedről?

Nem érzem, hogy hírértékem lenne, inkább úgy gondolom, hogy ezek a lapok tartalomhiányban szenvednek, és kell az oldalkitöltő szöveg. Van egy-egy olyan újságíró, akivel szívesen beszélgetek, mert nála tudom, hogy az fog megjelenni, amit valóban mondtam, és a szalagcím nem fog egészen mást sugallni, mint ami az interjú egésze. A színészetben egyáltalán nem a népszerűség vonz, hanem a játék. Ha valaki csak azért keresi ezeket a lapokat és mesél magáról, hogy híres legyen, az számomra értelmezhetetlen. Mint ahogy a folyamatos online jelenlét is, de én ilyen alkat vagyok.

Jó néhány női magazin is felkért fotózásra. Hiúnak tartod magad?

Abból a szempontból igen, hogy most leszek negyvenegy éves, és muszáj karban tartanom a testemet és az állóképességemet ahhoz, hogy a rám bízott feladatokat teljesíteni tudjam. A színészetnek van egy esztétikai oldala is, de ez nekem inkább kényszerű kötelesség, hiszen szívesebben olvasnék vagy néznék filmeket, mint hogy edzőterembe járjak. A hétköznapokban a tökéletes frizura vagy öltözék nem fontos számomra, csak az, hogy komfortosan érezzem magam a bőrömben.

Tompa Diána