Szimpatika – SzabadságON

Az úgy volt, hogy amikor bemondták a tévében, hogy bontják a berlini falat, mi már másnap a vonaton ültünk Szili barátommal, vésővel, kalapáccsal, meg pár sörrel felfegyverkezve, mivel feltett szándékunk volt, hogy ha már ilyen nagyon dübörög a történelem, akkor valami tárgyi emléket is szerezzünk belőle. Tizennyolc évesek voltunk, és nem hagytunk ki egyetlen tüntetést és megmozdulást sem, bár azt nem mindig értettük, hogy pontosan mi történik, de azt igen, hogy fontos időket élünk.

1989-et írtunk, és ebben az évben érettségizni nemcsak azért volt nagy élmény, mert például a mai napig megfejthetetlen módon kiszivárogtak a matektételek, hanem főleg azért, mert a történelem – amelyet abban az évben csak 1945-ig mertek tanítani – ott, a szemünk láttára alakította át a világot. Ha már múlt hónapban Csehszlovákia szétválásáról meséltem, hadd idézzem most fel – nyár lévén – a német újraegyesítést. Mert igaz ugyan, hogy a falat novemberben kezdték el bontani, de ezt Németország részben a Balatonnak köszönhette. Pontosabban a balatoni nyaraknak, amikor a DDR-es Trabik együtt parkolhattak a D-s Mercikkel a zimmer freiek udvarán, a kempingek árnyas fái alatt, meg a Tschárdák előtt – a Plattensee volt a nyugat- és keletnémet családok találkahelye. Csak itt láthatták egymást az elszakított rokonok, a távoli és közeli barátok, unokatesók és nagybácsik – miközben fürdőgatyás Stasi-ügynökök figyelték őket. A háború utáni német egység először a magyar tenger partján jött létre.

Szóval szerettük volna látni még a falat, meg a kettéosztott Berlint, amelynek nyugati felén, a körülzárt városrészben legendásan pezsgő élet volt. Egymást érték a különböző bárok és kocsmák, galériák és zenés kávéházak, minden vidám volt és színes, ugyanakkor belengte a városrészt valami fülledt erotika, amelyet mi életkorunkból fakadóan nem tudtunk nem észrevenni, amikor átrándultunk az U-Bahnon – ez volt az első és utolsó alkalom az életemben, amikor metróval léptem át egy országhatárt.

Ez az után történt, hogy a szürke, egyébként depressziós, és a nyugatnak minden szempontból inverzét mutató Kelet-Berlin emblematikus TV-tornyának tetején elkezdtünk Manhattan koktélokat inni, kizárólag azért, mert egy Tom Waits számban a rekedt mester erről énekelt. A harmadik koktél után vettük csak észre, hogy forog velünk a világ. Beletelt egy kis időbe, mire ráeszméltünk, hogy ez nem az elfogyasztott italmennyiségtől van, hanem a torony tetején lévő bár tényleg forog a középen elhelyezkedő pult körül.
Volt még egy fontos missziónk, ami ma teljesen abszurdnak tűnik, azonban tizenéves fejjel az ember nem egy abszurd dolgot követ el. Mindketten fanatikus rajongói voltunk Dés László akkori zenekarának, a Trio Stendhalnak. Ez a csapat akkora áttörést hozott a magyar jazzben, amekkora korábban csak a rockzenében volt elképzelhető. Dés szopránszaxofonját klasszikus gitáron – de egyáltalán nem klasszikus módon – Snétberger Ferenc kísérte, és a különböző rejtélyes tárgyakon puszta kézzel elképesztő ritmusokat pergető Horváth Kornél volt még hallható a formációban – a három hangzás korábban soha nem hallott harmóniákat produkált.
Mi mindketten gitároztunk, és frenetikusan rajongtunk Snétbergerért. Megmondom őszintén, belőlem ez a rajongás nem múlt el, csak végtelen tiszteletté alakult, mert amit ez a rendkívüli muzsikus a zenei központjával létrehozott – hátrányos helyzetű, de tehetséges gyerekek számára biztosít zenei oktatást – az példaértékű. Akkoriban Snétberger Nyugat-Berlinben lakott, és mi elhatároztuk, hogy meglátogatjuk őt. Valahonnan megszereztük a címét, és némi kertvárosi bolyongás után ott álltunk az ajtaja előtt. Azt, hogy mi fog történni, ha az az ajtó kinyílik, és mit mondunk mi, két vadidegen gyerek a szupersztárnak, nem gondoltuk végig…
De Snétberger Ferenc nem volt otthon. Sőt, a berlini falból sem sikerült hazahoznunk egy darabot sem, mivel a beton, amiből készült, szétmállott, darabokra esett, de az a pár nap ennek ellenére felemelő élmény volt. Amikor a két városrész közötti átjárás lehetővé vált, azt általános eufória fogadta, és ez egészen sokáig ki is tartott. Mi pár nap után hazajöttünk, így sajnos nem lehettünk tanúi annak a történelminek nem nevezhető, azonban a korszakra teljesen jellemző eseménynek, amikor David Hasselhoff egy villogó karácsonyfaizzókkal kivert bőrdzsekiben, nyakában fehér zongorabillentyűs sállal a szabadságról énekelt a Brandenburgi kapu előtt a tömegnek.

Ha majd azt halljuk a tévében, hogy a két Korea újraegyesül, akkor aki megteheti, hogy ott legyen azokban a napokban, az ne hagyja ki. Nemcsak az euforikus pillanatok miatt, de azért is, mert jó testközelből látni, amikor egy sötét és elnyomó rendszer összedől. Mert egy szép napon mind összedől. Hál' Istennek.