„Nem vagyok angyalok”

Van egy orvosi diagnózisa, meg van egy élete: a kettőnek semmi köze egymáshoz.  Színes mesevilágban, mesésen színes világban él, ahol a mese is valóság, és a valóság se mese.

Már a ház elé érve sem lehet kétséges, hogy a fél PaDöDö-höz érkeztem. A színes erkélyed lehetne egy óvoda cégére-csalogatója is, a falon viszont ott az amerikai tábla: No parking – except Sunday... Most akkor jöjjünk vagy ne jöjjünk?

Ne jöjjön senki! Ha meg tényleg nem jön, akkor az baj. Ha megyek, az a baj, ha nem megyek, akkor az. Én már csak ilyen vagyok. Sokszor hívnak bulikra, fogadásokra, eseményekre: amikor szólnak, biztosan tudom, hogy mennék, hogy megyek, aztán aznap általában úgy döntök, hogy á, minek?! – és maradok. Akarsz nyilatkozni? – kérdik. Hát persze, gyere csak! Aztán nehezen állom meg, hogy az utolsó pillanatban le ne mondjam...

És máma már nem hasadsz tovább...

Képzeld, ha Ikrek lennék! Pedig csak egyszerű Bikának születtem... Azért fura: amikor Amerikába utazunk vagy nyaralni megyünk, sose érzem ezt a kettősséget, sose akarom meggondolni magam az utolsó pillanatban. Minden más esetben igen... Hiába vagyok már 53 éves, úgy tűnik, nem tanulok meg civilizáltan viselkedni?!

Az milyen? Mármint a civilizált viselkedés?

Aki mindig, minden körülmények között meg akar felelni mindenkinek, arra azt mondják, hogy felnőtt meg hogy civilizált. Én meg mindig kimondom, amit érzek, megmondom, ha valami nem tetszik, kiköpöm, ha valami nem ízlik. Tudom, hogy nem kéne azonnal kimondanom, megmondanom, kiköpnöm: de nem bírom ki. És persze ebből mindig csak a baj van: én mondom a frankót, Mariann meg nem győzi tompítani. A barátaim szeretik ezt bennem – az idegeneknek, a frissen jötteknek, pláne a hivatalosságoknak ez furcsa és rémisztő.

Gizi, a papagáj repül át a szobán, ki a ketrecéből át a tv-re, másik kedvenc helyére. Mert persze Gizi nincs bezárva: ha már megszűntek a szabad madarak, magyarázza Györgyi, legalább egy maradjon. Klári kutya a lábamra fekszik, fél a fotózástól az egykori menhelyi sztár, azt hiszi, ha elkészült a fénykép, ő mehet vissza a ketrecébe, amit 3 éve elhagyott már. Bori vizsla csak szemlélődik a saját ágyán. Mondom, hogy itt szabadság van: gyanúsan vonzó élet.

Azt szeretik Benned, hogy nem változol?!

Dehogynem változom! Az értékrendem persze nem, de azért higgadtam én is az idők során. De ami dühít, azt nem tartom magamban. Akkor sem, ha egy ostoba koncertszervező nem akarja megérteni, hogy ha minket akar, tehát nem egyszemélyes playback-et, annak más az ára, mint egy szólistának: ha 7 forintos kiflit ennék, akkor nem a 70 forintosat veszem el a polcról – és fordítva... Akkor sem hallgatok, ha előnyben részesítenek ostoba 20-as celebecskét mondjuk a tévé képernyőjén, mert trendinek gondolják, mert 3 hétre teremtenek megasztárocskákat, akiket pillanatok alatt belep-elfelejt az idő. Az is dühít, ahogyan ma tárgyalunk szerződésről, bármiről: lopjuk a napot, raboljuk egymás idejét, felesleges köröket futunk, ahelyett, hogy telefonon, neten mindent tisztáznánk, aztán már alá is lehet írni a papírt, pesze elektronikusan kéne azt is, nem kell mindig mindenkivel találkozni...

A betegséged, ill. az annak nevezett pillanatnyi genetikai félreértés elnézőbbé tette az embereket szókimondásoddal szemben?

A fele tapintatosabb lett. Ez a tapintat persze jórészt annyit jelent csak, hogy finoman elfordítja a fejét a kerekesszék felől... ha nem látom, nincs is – alapon. De sokan jobbak lettek hozzám. És ma már én is merek szólni, merek kérni, hogy segítsenek, már nem tart vissza semmi buta szégyenkezés. A legbénábbak a tévések lettek, az erősen kis- vagy féltehetségű, cipőfelsőrész készítőből átképzett szerkesztőcskék és fantáziátlan rendezőcskék, akik azt hiszik, azért nem állok fel, azért nem állok a műsorvezető mellé, mert hisztis vagyok, mert ez is csak egy sztárallűr. De ez persze attól van, hogy a tévében nagyon ritka a képességes ember.

Állandóan megy Nálad a tévé. Olyan, mint egy házastárs: se vele, se nélküle...

Én abszolút tévéfüggő vagyok, nem tudnék meglenni nélküle, de éppen ezért jól is ismerem, így aztán sok bajom van a hazai tévékkel manapság. Abszurdnak tartom, ahogy ízlést diktálnak, nevetségesnek, ahogy nem abban versenyeznek mondjuk, hogy ki tud több tehetséget előbányászni, fölfedezni, hanem azon, hogy kiek menőbb a zsűrije egy verseny során. Tudom persze, ez is a pénzről szól!

Milyen a Te viszonyod a pénzhez?

Legyen, és akkor semmi baj sincs... Rendben, ez sokaknak szörnyen hangzik: de megdolgozom a pénzemért, és nem fogom szégyellni magam azért, hogy nekem sikerült. Persze nem kell és nincs is annyi, hogy a párnám alatt tartsam-gyűjtögessem (hiszen bankban ma már nem bízik senki), csak annyi, hogy legyen, amire kell. Hogy ne a gazdálkodásról szóljon az élet. Nagyon sajnálom, ha valakinek erről kell szóljon, mert az tönkreteszi a vágyakat. Aszükségeseket is, amikor például az egészségemre költök, meg a csábítóakat is, amikor elutazom például Amerikába.

Ahonnan elképesztő mennyiségű Coke-relikviát gyűjtött már össze. Ahol a csótányon és a patkányon kívül mindent szeret. Ahol természetes, hogy XXXL méretben is lehet trendi és klassz cuccot kapni anélkül, hogy ezért csodabogárnak néznék, megszólnák – lelkendezik Györgyi. – Ahol a képernyőn is megtartják az értékeiket kortól függetlenül, ahol kimondják, amit akarnak, ahol az embert nézik, nem a külsőségeit. A legliberálisabb ország a szememben, mondja őszinte átéléssel. Nálunk a liberális nem fér bele a vasárnapi nyitvatartásba: fogalmazza metaforává végül szelíd dühét.

Ki mered mutatni, ha bánatod van? Vagy sose szomorodsz el?

Egyrészt olyan nncs, hogy valamit ne mernék kimutatni. Csak tudod, ha bármekkora plénum elé kerülök, és lehet ez családi vagy baráti méretű is, én azonnal szereplővé változom. Ez őszinte szereplés, remélem sose kamu: de attól még egyfajta játék. Anya például sosem láthatja a szomorúságomat, azt Ő nem érdemli. A barátaim olykor. A PaDöDö-ben már gyakrabban kimutatom a fogam sárgáját...

Mi ez a mai PaDöDö? Mármint zeneileg?

Biztosan vannak a miénknél nívósabb zenék is, ha ez a kifejezés ideillik egyáltalán. A mi zenénk dallamos, táncos, vidám, nem véletlen, hogy két évtizede ugyanannyira kellünk a közönségünknek. Sosem mulatós, inkább operettes, ha már be kell sorolni. Janicsák mondta, hogy az asszonykórussal anno ő vitte tovább a ZiZi Labor operettes hagyományait – szerintem ez pontos meglátás. 85-ben ismertük meg egymást Mariannal, 89 óta létezik az együttes: valamit biztosan jól csinálunk... Pedig nem nagyon menedzseljük magunkat, ebben én különösen rossz voltam mindig is, ezért néha azt látom, hogy bizonyos helyzetekben engem kéne fölkérni, mégsem teszik – legyen szó akár tévéműsorról, akár színházi szerepről.

Ahogyan Amerikát szereted, szeretitek, abban is van valami operettes, „túl az Óperencián"-típusú vágyakozás.

A jól ismert „menekülj, amíg nem késő" hangulat. Ezért kedvencem az Ússzunk át című számunk!

„A kicsi vízben sok a cápa, de én ma nem leszek ebéd,

A cápa szája mindig tátva, és én már nem hiszem a mesét!

A szomorú valóság az, hogy nem vagyok angyalok,

Nem várom meg a csatlakozást, hát induljunk el gyalog!

Ússzunk át, tudom, mély a tenger: de menjünk innen el!"

Úgy tűnik, nagyon sokat gondolkodsz az életről, az életedről?!

Amikor van rá időm - mert hajlamom-hajlandóságom mindig volna. Későn kelő típus vagyok, alszom, amíg lehet. Aztán reggel – persze segítséggel – összetákolom magam, elindulok a dolgomra, vagy itthon maradok, netezek, tévézem. És gondolkodom. Beszélgetek is az eszközökkel, a tévével nagyon sokat, „te hülye vagy?" – kérdezem tőle, de nem válaszol. Aztán megyek megint, hol a rádióműsorunkat csinálni, hol csak intézkedni, amit gyűlölök. Hét végén ott vannak a koncertek, szóval sűrűn élek. Meg persze jönnek a gyógyító emberek, nekik is sok időt szentelek.

Meggyógyítanak?

Gyógyítgatnak. Segítenek, mert én például egyedül semmit nem csinálok meg. Még az előírt gyakorlatokat is csak akkor, ha itt van valaki segíteni-felügyelni. Ez lehet Anya az ő jó kis diétás kajáival, hogy el ne fogyjak. Vagy most találtam egy remek partnert, ez a Dévény Anna-módszer, egy speciális manuális technika és gimnasztika, amely életre kelti magát a szervezet: nagyon hiszek benne. A Pacidoki Alapítvány most épít be a lakásomba egy járást tanító készüléket, direkt nekem, mert eddig ezt a módszert csak gyerekeken próbálták ki. Anya barátai Bécsben tanultak meg egy gépet kezelni, amit az oroszok találtak ki, ha jól tudom, az űrhajós képzésben használtak, és ami jó a szklerára, illetve annak gyógyítására is.

Szklerának nevezi csak a betegséget. Kicsinylően, mégis familiárisan becézi a sclerosis multiplex-et. Mert nem fogadja el, hogy legyűrheti. Sőt, hogy érzékeltesse a fölényét, Györgyi a szklerát gyakran le is „köcsögözi". Ahogy mondja: blokád alá vesszük a köcsögöt! Mert a szklera megtette a kötelességét, a szklera mehet! Ha valakinek elhiszem, hogy a köcsög szklerát is legyűri, az Lang Györgyi. Nem történhet másképp. Tudom.

Vissza a gondolkodáshoz: miért nem írsz sokkal többet és gyakrabban?

Én inkább csak irogatok. Volt, hogy blogot is. De nem az az én igazi terepem. Tényleg nagyon szeretek gondolkodni. De az én kreativitásom leginkább a kitalálásig terjed, abban ki is merül. Valósítsa meg valaki más. Szívesen elmondom az ötleteimet, hátha valaki ráharap arra, amit kigondoltam, de ez nem túl sűrűn fordul elő. Ez persze nem baj: vannak kitaláló és vannak megvalósító emberek. Én az előző típushoz tartozom – és legfeljebb irigyelhetem azokat, akik mindkettőt tudják.

Mindez persze csak az írásra igaz – pedig jó lenne Tőletek olvasni az elmúlt több mint két évtized történetét...

Én magamtól nem tudok emlékezni erre a 21 évre. Ha valaki kérdezne, akkor persze előjönne minden apró részlet. És akkor meg lehetne írni. Az én gondolkodásom önmagába visszatérő kör: valami feldühít, és akkor mélyen elgondolkodom az okokról, a lehetséges magyarázatokról, az igazságról meg a hamisságról. Aztán rájövök, hogy igazam van, és akkor nem értem, hogy ezt mások miért nem látják be. Amitől persze újra csak dühös leszek. És ezzel a dühvel vége is van a történetnek. A következő elgndolkodtató dühig... Tudod, nem vagyok angyalok!

Klári már nem fél, békésen alszik a lábamon. Gizi pózol a fotós lányoknak, egyenesen belenéz a kamerába. Györgyi pofákat vág a fényképezőgépnek, hogy idézőjelbe tegye szokása szerint magamagát. Is. Mondtam már, hogy teljes életet él? És hogy ezért nagyon lehet irigyelni? Ja, meg szeretni is...