Szimpatika – Az úgy volt...

Bár azt írta a bank, hogy az új kártya a régi PIN kóddal működik, ezt nem így volt. A pénztárosnő azt javasolta, hogy fáradjak át a közeli diszkontba, ott van automata, azzal aktiváljam a kártyát, úgy már biztosan minden rendben lesz.

A faanyaggal és csavarokkal megrakott kocsinkat hátrahagyva visszabotorkáltunk az autóhoz, hogy átguruljunk a bevásárlóközpont-metropolisz másik felére kártyát aktiválni. Igen ám, de a kocsi ajtaja nem nyílt ki! Itt már Benedek szája kicsit görbülni kezdett, mert az elmúlt 9 évben még sose tapasztalta azt, hogy a dolgok ilyen rendellenesen működjenek: a kártyák eddig mindig vidáman csippantak, a számlaszalagot kimorogta a gép, az autók ajtajai is engedelmesen feltárultak, és még sosem hagytunk hátra megpakolt bevásárlókocsit. (Persze számtalanszor előfordultak már ennél nagyobb katasztrófák is, csak akkor ő nem volt ott.)

De megnyugtattam, hogy nincs gond, biztos csak lemerült a távirányítóban az elem, ott van a régi jól bevált kulcslyuk, majd úgy! Be is jutottam a járműbe, de akkor kiderült, hogy az aksi merült le, mert rajtafelejtettem a világítást, mivel a csipogónak épp olyan napja volt, hogy nem csipogott. Rapszodikus csipogónk van.

Ekkor már Benedeknél eltört a mécses, de én új kalandot ígértem neki: a bebikázást! Rögtön fogtam is egy hozzám hasonló apukát, üzemképes autóval és hasonló korú gyerekkel (a maximális együttérzésre apellálva), és megpróbáltam az ő járművével feltámasztani a miénket, de a kísérlet nem sikerült: úgy tűnt, a túlkoros battery eltávozott a 12 voltos mennyországba. Mit volt mit tenni, hazatelefonáltunk, de csak a nagyobbik fiam vette fel a mobilját, mivel az anyjuk egy cipőboltban felejtette az övét. Azért Kriszta elindult az irányunkba, mi pedig a megmentett hajótöröttek optimizmusával, megmenekülésünkön nekibátorodva, elkirándultunk a korábban emlegetett automatához, hátha ki tudjuk fizetni az árut, és elkészülhet a kertkapu. Merthogy másnap jön a kutya.

A kutya nálunk nagyon régi téma, de eddig a gyerekek érvei – kell egy kutya, mindenkinek van kutyája, húzná a szánkót, vinné a labdát, stb. – meghajoltak az én gyakorlati, és empirikus úton megszerzett tapasztalataim, és leginkább az anyjukat, mint fő ingadozót célzó érveim előtt. Nekem ugyanis volt már kutyám. Én aztán tudom. A kutyával foglalkozni kell, nektek meg semmi időtök. Ki viszi majd sétálni? Ráadásul a kutyának kutyaszaga van, hullik a szőre, és a kakiba is belefekszik. Etetni kell, dokihoz vinni, és ez mind egymillióba kerül.

Az első csapás Maia volt, akinek a kalandjait nem csak Önök, de a gyerekeim is olvasták e lap hasábjain, és kikérték maguknak, hogy ha Dávid gyerekeinek lehet kutyájuk, nekünk miért nem? Hát mert ők vidéken laknak, az más, ott van kert, erdő, stb. Na de kertünk nekünk is van... és az erdő sincs messze – érveltek ők.

De jön a nyár, és akkor utazgatunk, ki vigyázna rá?

De a nyár egyszer csak elmúlt, és szeptemberben a velünk egy házban lakó unokatesókhoz beköltözött Viszki kutya (a nevét nem a gyerekektől, hanem a menhelytől kapta).

Ez volt a második csapás. Az észérvek az időről, a szagról és a hulló szőrről lassan felolvadtak az ebtelepek foglyainak képei fölötti latolgatásban, sőt mi több, kutyák személyes felkeresésében is. Jártunk gyepmesterek és magánzók riasztó és megindító falansztereiben, telepeken és menhelyeken, átérezve megannyi négylábú Twist Olivér sorsát. De sehol sem találtuk azt az igazit, akivel úgy gondoltuk, 10-15 évre összekötnénk az életünket. Mert kutyát tartani – ezt tudtuk mindannyian – rettenetesen nagy felelősség.

Ez járt a fejemben akkor is, amikor az automata elfogadta a PIN kódomat, majd amikor megnyomtam az aktiváló gombot, egy életre benyelte a kártyámat, és az soha többé nem is került vissza hozzám – mert nem csak én buktam el ott egy fél napot, de a bankom is egy régi ügyfelet.

Ám a hányattatásaink véget értek, mert megjött a feleségem, gyermekeim anyja, és annak ellenére egymásra találtunk az egymást érő parkolók tengerében – mit tesz a húsz együttöltött év –, hogy nem volt nála a telefonja. A Mama hozott elemózsiát, készpénzt és szeretetet, amire Benedeknek akkorra már – az apját ért kudarcsorozat után – nagy szüksége volt. Sírdogált is kicsit, amíg én kiváltottam a túszul ejtett reménybeli kertkapu alkatrészeit. Még megfordult a fejemben, hogy gyorsan veszek a környéken egy új aksit, meg néhány kulcsot, és felélesztem a szolgálati járgányt, de valami azt súgta, hogy ez nem az én napom...

Aztán összeeszkábáltuk a kertkaput, ami olyan lett, mint a hirdetésben kínálkozó asszony, csinosnak mondható, csak a festék nem száradt meg rajta a ködös-nyálkás időben három napig, ezért miután megérkezett a kutya, a pofácskája parányit szeplős lett.

Ebből már sejthető, hogy végül megtaláltuk őt, először mi ketten, aztán a gyerekeinkkel is megismertettük az eredetileg Coccolino-ra keresztelt, ma már Bodza néven futó, kedves, retriever-husky-aranysakál keverék, cipőfetisiszta, tériszonyos, ugyanakkor Nobel-díjas elméjű jószágot, ott, ahol az ismerős vaddisznó is lakott. A szőrmók malacot, illetve az őt övező állatseregletet persze honnan máshonnan is dezsávűztem volna, mint e magazin hasábjairól? Ugyanis a hosszas keresés és nézelődés végül a Noé állatotthon minimenhelyére vezérelt minket, arra a helyre, amelynek vezetőjével Polgár Teréz Eszter készített riportot tavaly márciusban. Akinek van kedve, olvassa el újra, és nézze meg a vaddisznóról és a többi állatról készült képeket.

Kapcsolódó

Noé családja

„Ez nem hobbi. Hobbiból focizom vagy kirándulok. Az állatmentés teher. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne rá szükség...” Matuschek Zoltánnal a Noé Állatotthon vezetőjével beszélgetett Polgár Teréz Eszter.

Így ért körbe a történet, és most itt sétálunk a szemerkélő havasesőben, egy kutyaszagú, kicsit hullószőrű, de nagyon boldog négylábúval, és kalandjaink ellenére – amelyekről az Anya-Apaszemmel Borija úgy nyilatkozott, hogy szerinte ilyen csak az ő családjukkal történhet meg – azt hiszem, jól döntöttünk, amikor mi is kutyások lettünk. És azt hiszem, Bodza kutyának se lehet oka panaszra.