Nagyon jó kis karácsony

Arról vitatkoztunk a csajokkal, hogy a karácsony akkor most jó vagy nem jó. Mert tegyük föl, ha elmegy az ember egy társaságba, és azt meri mondani, hogy jaj de jó, mindjárt itt karácsony, akkor azt hiszik, hogy csak viccel vagy ironizál vagy hülye. Hisz ki ne tudná, hogy a karácsony csupa macera meg nagytakarítás, meg veszekedés meg zabálás, meg hízás. De ha meg ugyanebben a társaságban az ember azt meri mondani, hogy jaj de borzasztó, mindjárt itt a karácsony, akkor sajnálni kezdik, meg leitatni meg a gyerekkorát analizálni.

Szaki szerint a karácsony magánügy, és egyszerűen nem kell beszélni róla semmilyen társaságban, és akkor nem lesz baj. Spirike szerint a karácsonynak nem dolga, hogy jó legyen, hiszen az nem más, mint a legszentebb születésnap mélységesen szép mondanivalóval, és erről kellene elmélkedni legalább ebben a három napban, nem pedig a rosszullétig zabálni meg tojáslikőrt vedelni.
A Pisti ezzel nem ért egyet, mert szerinte a halálra zabálódásnak épp az a célja, hogy összehozza és megbékítse az embereket, például az undok, utálatos, irigy és rosszindulatú rokon néniket és bácsikat, ami, ugye, nagyon is összeegyeztethető a Megváltó születésének céljával. Mártika viszont úgy látja, hogy szemben az összes többi ünneppel, a karácsonyban van valami mesebeli, valami titokzatos, és emiatt ha jó, ha nem jó, nagyon jó.
Na. És itt megakadtunk. Mert tényleg van valami titokzatos és mesebeli a karácsonyban, de vajon mitől?

Szaki azonnal az asztalra borult, hogy ő ezt nem bírja, mert most biztos a csöpögős gyerekkori emlékeinket fogjuk felidézgetni, és inkább hazamegy. Spirike viszont mesélni kezdett egy nagyon messzi, nagyon havas falucskáról, ahol a dédnagyija éldegélt, és akinek a düledező házát alig lehetett megközelíteni a jégtől meg a hótól, és ha hisszük, ha nem, még nyuszik és őzikék is előfordultak a kertjében. És ehhez a dédnagyihoz csak egyetlenegyszer utazott le a család karácsonyozni, de azt sose felejti el, mert ott tényleg nem volt más, csak gyertyavilág és ropogó kandalló, és fahéj meg sültalma illat, meg csend és szépségesen bólogató, hótól roskadozó, óriási fenyők. És az az illat és az a csend valahogy minden évben előbújik a panelban is egy-egy pillanatra, és rámosolyog Spirikére még akkor is, ha túlsüti a pontyot.

Márti is emlékezett egy minden karácsonykor előbukkanó csendre, egy végtelenségnek tűnő pár percnyi némaságra, amikor a nagy zajos családja hirtelen megbénult, feledték a vitákat, az élcelődő szurkákat, a hangos röhögéseket, és úgy füleltek, hogy levegőt se vettek, és mikor már úgy tűnt, hogy szoborrá váltak mindörökre, a távolból felcsendült egy halvány kis csengettyű, hármat csilingelt, és a zajos rokonság csak suttogni merte, hogy megjött az angyal. A belső szoba ajtaja kitárult, felragyogott a hatalmas, pompás fa, alatta a rengeteg ajándék, az ajtó mögötti takarásban pedig ott lapult piros arccal nagyapa a kristálypohárral meg a kiskanállal a kezében, épp csak szárnyacskái nem voltak.

Az én csendem a belvárosi házak közötti suhanás, ülünk a kocsiban, apa, anya meg én, a nagyiékhoz megyünk, szenteste van, az utca üres, esőtől csillogó és fekete, de a kopott ablakokból lágy fény süt, és ha kicsit kinyújtom a nyakam, beláthatok a szobákba, és mindenhol ott áll a csillogó fenyő, egyik kicsi, másik nagy, és olyan jó tudni, hogy ebben a vizes, hideg, sötét világban mindenki, az egész város összes embere ugyanarra gondol most, ugyanazt érzi, ugyanazt várja nagy, éhes szívvel.

Pisti egy nagy, piros dobozra emlékezett, hatalmas arany masni volt rajta, azt gondolta, már megint valami legó, minden évben azt kapott, mert minden évben úgy tett, mintha örülne neki. Most is szétvasalt egy nagy mosolyt az arcán, és el is motyogta, hogy jaj de jó, biztos legó, és kihúzta az arany masni szárát, kihajtogatta a doboz fedelét, és többet nem is látott az egészből, mert az a bizonyos legó, aki a dobozban fészkelődött, meglehetősen képen nyaldosta. Élete legdrágább barátját kapta meg aznap, a csodák éjszakáján, a dagadt, sárga labrador kölyköt, neve Legó, élt boldog tizennyolc évet.

Aztán mind Szakira néztünk – aki, persze nem ment ám haza, hanem továbbra is az asztalra borulva, agyvérzést színlelve hallgatta túlcsorduló történeteinket –, hogy igazán mondhatna ő is valamit, jó, senki nem vár tőle indokolatlan szentimentalizmust, giccsbe hajló csattanót, csak valamit, légyszi, csak pár rövid szavacskát, hogy mitől csoda a karácsony. És akkor a Szaki felegyenesedett, szépen az arcunkba nézett egyenként, és csak annyit mondott, hogy apától és anyától volt minden karácsony csoda, amíg éltek, és csoda azóta is, mert ilyenkor mégiscsak előkerülnek valahogy mindig, apa morog, hogy gyerünk már enni, kihűl a halleves, anya szipog, hogy megrepedt a bejgli, mi meg csak ülünk a nagy ló fiammal a fa alatt, és röhögcsélve lopkodjuk a szaloncukrot.

Arról vitatkoztunk a csajokkal, hogy a karácsony akkor most jó vagy nem jó. Mert tegyük föl, ha elmegy az ember egy társaságba, és azt meri mondani, hogy jaj de jó, mindjárt itt karácsony, akkor azt hiszik, hogy csak viccel vagy ironizál vagy hülye. Hisz ki ne tudná, hogy a karácsony csupa macera meg nagytakarítás, meg veszekedés meg zabálás, meg hízás.