Szimpatika – Családmese

Nagyon furcsa, hogy a hat gyermekünkből már csak kettő igényli az esti mesét, Réka (6) és Dávid (10). Ők viszont nagyon lelkes hallgatók. Amikor nincs ötletem, akkor általában a családi történetekből merítek ihletet. A gyermekeink számára gyakorlatilag elképzelhetetlen, milyen lehetett Anya vagy Apa kicsinek, vagy esetleg nem tudnak belegondolni abba, hogy amikor a Nagyi meg a Papa megismerkedtek, akkor még nem volt mobiltelefon. Azt már pedig végképp nem tudják elképzelni, hogy amikor a Dédi született, még az embereknek nem volt autója.

Szerencsémre rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimmel, mert nem várt gyermek voltam, és szüleim javában végezték még az egyetemet, amikor megszülettem. Így életem első három évét nagymamáimnál töltöttem. Nekik köszönhetően gyakorlatilag két éves koromra kifogástalanul ettem késsel-villával, és folyamatosan tudtam társalogni a ’80-as évek aktuális politikájáról. Imádtam velük lenni, mert mindig jelen volt a családi történelem. Mindkét nagypapám aktívan kutatta a családfát, amit én az általuk érzett rajongásom miatt kitüntetett érdeklődéssel figyeltem.

16 éves koromban halt meg apai nagyapám, akivel Szombathelyen és Vonyarcvashegyen tölthettem a fent említett korszak nyarait. Küttel Nagyapám szobájában volt egy régi szekrény telis-tele izgalmas edénnyel, irattal és beazonosíthatatlan régiségekkel. Nekem mindig annyit mondott, hogy ennyi maradt a patikánkból, mert a többit ‘50-ben az államnak és a patikamúzeumnak „ajándékoztuk”. A szekrény általában zárva volt, és a kulcsot nagyapám a sublótjába rejtette, de amikor vendégek érkeztek, akkor a szekrény ajtajai kitárultak. Ilyenkor megfoghattam a több száz éves üvegeket, edényeket, belelapozhattam a receptekbe, és egyszer nagymamámmal kipróbáltunk egy 300 éves ostyanyomót is…

A rögtönzött családi esti mesékhez én kifogyhatatlan sztorikkal rendelkezem, de ha mégis elakadnék, akkor tudok honnan meríteni. Apám öccsének köszönhető, hogy nagyapám születésének száz éves évfordulójára megszerkesztette a családi krónikát. Ez a mai világban igen ritka, mert az embereket már csak nagyon felületesen érdekli a múlt. A gyermekeimnek pedig megadatott, hogy egy ilyen könyv kapcsán megismerjék családunk ötszáz éves történetét. És persze nem gondolom, hogy holnap felmondja a négy kamasz fiam az évszámokat, de egyszer ők is felnőnek, megházasodnak, és én minden bizonnyal nagypapa leszek.

Abban viszont titkon reménykedem, hogy amikor az unokáim letöltik a fenti „doksit” a felhőből, akkor azt jelenti majd nekik ez a digitális emlékkönyv, amit nekem nyújtott nagyapám szekrényének titokzatos világa.

Anya emlékeiről itt olvashatnak.

Kapcsolódó

Nosztalgia – Anyaszemmel

Drága férjem családi krónikáját olvasva, és a régi képeket nézegetve kerített hatalmába egy érzés, hogy életünk melyik pillanata jellemez vajon bennünket, melyik az a kép, ami megmarad az unokáinknak, melyik fotót fogják előhúzni, ha rólunk mesélnek majd a gyerekeiknek?