Persze a fényképet mi is megcsináltuk, de nem hívtunk meg minden élő rokont, nem vettünk részt a „kinek van nagyobb virághalmaza” versenyben és nem készültünk drága ballagási ajándékkal sem. Az általános iskolából elballagni még nem egy óriási teljesítmény, tekintve, hogy kötelező… Inkább azt ünnepli az ember, hogy a nyolc évvel ezelőtt évnyitóra induló cuki kisgyerek immár apányi méretekkel, pelyhedző állal, a hetedikes lányok olvadozó pillantásától kísérve lép ki az iskola kapuján.
Őszinte leszek, én még ezeken a poros, ballag már a vén diák kísérte, tavalyihoz nagyon hasonló beszédekkel tűzdelt műsorokon is ejtek néhány könnycseppet, de ez kizárólag az elmúlt éveknek és a nagyfiúra nézve érzett büszkeségnek köszönhető, nem a megható műsornak. Bár idén szükség volt a zsebkendőmre, mert Gergő osztálya két mai slágert választott búcsúajándéknak, amit hangszerekkel kísérve énekeltek el, szerintem az egész ballagás csúcspontjaként. A tornateremben persze meleg volt és elfogyott az oxigén, az igazgatónő hosszan beszélt, a gyerekek unottan ültek, a vendégek beszélgettek és Zorán szólt a torz hangszórókból, de én ismét csak ámultam, hogy mikor lett Gergő fiúból srác és könnyes szemmel azon tűnődtem, hogy már a harmadik gyerekünk nő ki a kezeink közül.
Jövőre három ballagásra is hivatalosak leszünk, Bence fiunk fogja befejezni a nyolcadik osztályt, Réka az óvodából átballag az első osztályba, és Borival átérezhetjük, miben más egy érettségi előtt pár nappal álló, színpadiasságra kicsit hajlamos, felnőtt lányt kísérni végig a gimnázium termein. Gyanítom, több lesz a virág, magasabb a cipősarok, loknisabb a frizura és nagyobb az előkészület, mint az öccseinek összesen…
És hogy mit gondol a ballagásról Apa? Elolvashatják itt!
