Eleinte én is úgy voltam vele, mindegy, hogy mit sportol, mozogjon, legyen része egy közösségnek, aztán persze, hogy ne versenysport legyen, ne verekedős, ne kelljen drága felszerelés és bármit választ, azért ússzon is… Persze, hiszen mindenkinek meg kell tanulni úszni, és mivel az első gyerekünk az óvodában simán megtanulta, azt hittem ez mindnél így lesz. Hááát… Vagy az úszásoktatás módszere változott, vagy a kisebb gyerekeink éreztek rá nehezen, de évek teltek el, mire Bencémet izgalom nélkül engedtem a mélyvízbe. Egy teljes évig minden turnusban újra kezdték az alapokat, én meg csak fizettem a tandíjat, míg elegem nem lett a „személyre szabott” oktatásból.

Ekkor kezdett egy egyesületnél, ahol garanciát vállaltak, hogy két hónap alatt két úszásnemben úszni fog, de a partról ordítozó, gumipapuccsal dobáló edzőket nem bírtuk sokáig. Maradt az iskolai úszás, ahol a sportimádó tanítónőnek hála, négy évig jártak hetente uszodába, és Bence végül nagyon jó úszó lett. Most Dáviddal küzdünk, aki nem járhatott eddig úszni a szemölcsei miatt, most pedig szenved, hogy ő a legügyetlenebb…

Négy fiúgyereknél nem lehetett kihagyni a focit és a kosárlabdát sem, de megmaradtunk a „lent a téren” szinten. Volt még próbálkozás a vívással, de ott heti öt edzés alatt nem is foglalkoznak a gyerekkel. Ezután találtuk véletlenül a kendót, ami egy japán küzdősport, páncélban, bambuszkarddal vívnak, bár én csak azt látom, hogy ütik-verik egymást és hangosan ordítanak… Bence  kilenc évesen kezdte, és most meghatározó része az életének! Sokat segített a tanulási zavarok oldásában, mozgásterápiának remekül bevált, figyelemre, összerendezett mozgásra készteti és a rácsos sisakban „láthatatlan”, egyforma a többiekkel, ami neki sokat jelent. Amikor először láttam vívni, nem ismertem rá, kemény volt, kiabált, harcolt és jól volt, nagyon büszke voltam rá! Most pedig már az öccse is vele edz, és legutóbb Bence készítette fel első versenyére Dávidkát. Megkönnyeztem, ahogy rákötötte a páncélt és szorított a kicsinek, és ő méltatlankodott a legjobban, amikor Dávid egy kétszer akkora ellenféllel került össze.

Végül az anyai elvárásaimat tekintve: mozognak heti kétszer, a csapatszellem szuper, nem versenysport, de lehet versenyezni, küzdősport, úgyhogy vannak lila foltok és vízhólyagok. És igen, verekedősnek írnám le, a kard és a páncél drága, de Dávidkám most nyert egy vadonatúj méretre készült felszerelést a bátyjának, amiért hirtelen ő lett a legjobb testvér a Földön…

És hogy mit gondol a küzdősportokról Apa, azt elolvashatják itt!