Sufnilakók

A sok hasznavehetetlen, régi holmit zsákokba dobálták, amiről meg úgy vélték, értéke lehet, a lány feltette egy hirdetési oldalra. A bútorokat elvitették, még azt a szép kis komódot is, amiről pedig azt gondolták, eladható, mert hiába lehetett licitálni rá a neten, nem kellett senkinek. Volt még egy lábbal hajtható Singer varrógép, a háború után a mami azon vállalt varrást. A lány látta egy kávézóban, hogy kisasztalt lehet belőle csinálni, csak le kell csavarozni a tetejéről a gépet, hát hazavitte.

De ott volt még a tele konyha. A férfi kiragasztotta a házban, hogy lehet jönni a fazekakért, csetreszekért, ingyen elvihető. De nem jött senki, így azokat is ki kellett dobni. Ami igen nagy gondot okozott, az az eladhatatlan páncéltőkés zongora volt, mert annak az elszállítása is egy vagyon, legalább háromszáz kiló a súlya. De akkor beállított egy vevő a lakásba, és beleszeretett a zongorába. A férfi becsületesen megmondta, hogy le van hangolódva, és a javíttatása legalább százezer forint, de így is kellett a vevőnek a lakással együtt. Nem játszani, csak dísznek a nagy térbe.

Ami még mindig problémát okozott, az a kis térdeplő, meg a felette függő szentkép. Ezek meg a mami azelőtt elválaszthatatlanok voltak. Igen, mert onnan intézte a család ügyeit. Hogy a férjét ne hívják be katonának, aztán hogy épségben hazatérjen a frontról, hogy legyen betevő a fiúnak, hogy kigyógyuljon a szamárköhögésből, hogy felvegyék a technikumba, hogy jó állást kapjon és jó feleséget, hogy az unoka épségben megszülessen, hogy az ura túlélje az agyvérzést, aztán az infarktust, aztán, hogy jó helye legyen a Mennyországban. A fiának magas lett a vérnyomása meg a cukra, azt is rendbe kellett tetetni, aztán az unokáért is volt mit imádkozni, kamaszkorára teljesen megkergült, szóval volt dolga a maminak, szegény Szűzanya alig győzte hallgatni a sok Üdvözlégyet.

Mert a térdeplő fölött egy másfél méter magas, ovális fakeretben a Szűzanya volt látható olajnyomaton, karján a kisdeddel. Ha a térdeplőre kuporodott az ember, és imára kulcsolt kézzel felnézett, úgy tűnt, Mária lemosolyog rá a keretből. A férfi is gyakran szemezett régen a Szűzzel, amikor senki se látta, mert amúgy nem tartotta túl férfias dolognak, hogy egy festményhez rimánkodjon. Most meg ott állt vele szemben, és azon töprengett, mi az ördögöt kezdjen vele.

A minimalista stílusú lakásába nem viheti. A lányának se kell, a férje sokkot kapna, a barátai meg kiröhögnék, ha a garzonjukban ez lógna a Bono mellett a falon. Kizárt dolog, hogy kidobja, gondolta a férfi, ilyesmit nem lehet kidobni. De mit csináljon vele? A térdeplőt még simán le lehet vinni a templomba, és odatenni a többi mellé, észre se fogják venni, a maminak meg legalább saját helye lesz. De a kép? A képet nem aggathatja fel csak úgy, hogy nézne ki, ha elkezdene ott kalapálni? A lány azt javasolta, fényképezzék le, és felteszi azt is a netre. De a férfi nem akarta. Kiárusítani a Szűzanyát? Jó helyet kell keresni neki, ahol szívből befogadják. Akkor azt javasolta a lány, hogy tegyék fel a netre ingyen, de ez se volt jó, mert úgyis árusok vinnék el, akik megint csak pénzt akarnának csinálni belőle.

A férfi lement a plébániára, és megkereste a papot, aki a mamit eltemette. Megmutatta neki a szentkép fotóját, hogy odaajándékozná a templomnak. De a plébános nem fogadta be, mert az egy műemlék templom, akármit nem lehet kiaggatni. A férfi elment egy másik templomba, oda is gyakran járt a mami régen, amikor még a környéken lakott. Az a pap is megnézte a kép fotóját, és azt tanácsolta a férfinak, találjon neki helyet a lakásában, hiszen mégiscsak a Szűzanyáról van szó. A karácsony meg vészesen közeledett. Muszáj volt kiüríteni a lakást, mert az új lakó be akart költözni, a szentkép meg még mindig ott lógott. Haza nem vihette, hova is tenné, az ünnepek alatt megtelik a lakás, jönnek-mennek a rokonok, csak láb alatt lenne. Ekkor eszébe jutott a gyümölcsös. Nem messze Pesttől, fent a hegyen van egy kis kertje szerszámoskamrával, átmenetileg ott jó helye lesz. Fogta, és oda is vitte. Szépen feltette egy vödör tetejére, ne vizesedjen az alja, és nekitámasztotta a viskó lécekből tákolt falának. A Szűzanya szép arca mintha kicsit kipirult volna a hidegtől, de még így sem volt a tekintetében semmi szemrehányás.

Szenteste nem volt igazi karácsonyfa, nem illett volna a minimalista berendezéshez. Csak egy apró, halványkék műfenyő csillogott a ráaggatott égők alatt, de mindegy, legalább együtt volt a család. A férfi felesége isteni töltött káposztát főzött, jó volt a hal is, a bor is. Éjfél lehetett, amikor a férfinak egy pillanatra eszébe villant a sufni, ahol a Máriát hagyta, meg a kisdedet. Se kisbárány, se tehénke, még egy szamár sincs ott, ami melegítené őket, gondolta fanyarkás mosollyal, aztán szelt még egy kicsit a diós bejgliből.

Alföldi Géza: Mária dalolja...

Karácsony este. És esik.
Gyermekként sírva csorog az eresz.
S halk szél, mint altatódal
az anyák ajkán halkan neszez.

Ring a csodás égi bölcső:
– a gyermek sír, ki ma született, –
s Mária dalolja altató dalát
a csillagszemű fia felett.