A közösség dicsérete

Jellemző para. Zsigeri bezárkózás, örökölt szorongás, megnyomorító félelem. Gondolom én.  Meg azt is, hogy újságíró az oldal használata nélkül nem létezhet.

Szóval tudom, hogy sokan nem értenek egyet velem, de én akkor is szeretem a Fészbukot.  Nem gondolom, hogy tönkreteszi az emberi kapcsolataimat. Ellenkezőleg. Ismerőseim valódiak, életük eseményei, gondolataik, megosztott tartalmaik érdekelnek. Részévé váltam az életüknek, tudom, hogy a gyereküket felvették az egyetemre, hogy a lányuk férjhez ment, hogy munkát keresnek, vagy munkatársat, unokájuk született, nyugdíjba mentek. Sok mindent megtudok róluk, amit sose tudtam volna meg a közösségi oldal nélkül. Hiszen nem lenne időm több száz embert hetente felhívni azzal, hogy mi van veled. De ezen az oldalon keresztül kapok üzeneteket a főnökömtől, itt keresem meg azt, akinek nem tudom a telefonszámát, ezt használom híroldalnak, hiszen ismerőseim minden fontos cikket, interjút megosztanak. Itt látom azonnal, hogy nyaraló unokám megtanult biciklizni, s hogy a másik ügyesen lovagol.

Tetszik, ahogy a fiatalok az oldalt használják. Ezen kérnek segítséget, ha jó fogorvosra, esetleg jogászra vagy villanyszerelőre van szükségük. S mennyivel megbízhatóbb információt kapnak így, mintha a Kisokosból keresnének nevet. De akkor is itt kérnek segítséget, ha dugóba kerülnek és menekülő útvonalat keresnek. Mostanában már az is előfordult velem nem is egyszer, hogy felkért interjúalanyom a közösségi oldalon kérte ki ismerősei véleményét arról, hogy szóba álljon-e velem. De a róluk megjelent cikkeket is ide töltik fel, reklámozva ezzel nemcsak saját magukat, hanem engem és lapomat is. S amikor a cikk alatti hozzászólásokat elolvasom, megtudom azt is, mit gondolnak az írásról. Hogy ez nem könnyű? Nem. De fontos.

Jó, én is tudom, hogy őszinteség dolgában az oldalban bízni nem tanácsos, hiszen mindenki mindet lájkol, a hozzászólásokban minden újszülött gyönyörű, minden első lépéseit megtevő gyerek zseniális. De ez nem baj. Akkor is jobb ez, mint a gyűlölet. A lájk jólesik, néhány másodpercnyi öröm.

Jó, én is tudom, hogy az oldal tele van reklámmal. Engem is idegesít a sok fizetett tartalom, a csak megosztás után elinduló videó, meg újabban az önmagától elinduló - az utóbbit persze ki lehet kapcsolni. Igen, idegesít, ha mindennap azt látom, hogy azonnal megszűnik a fülzúgásom, ha megveszem, beindul a fogyásom, ha a lábujjamra teszem, és soha nem leszek daganatos beteg, ha éhgyomorra megiszom. Ugyanakkor olyan oldalakra is rátalálok, amelyekből cikkek születnek, sőt, elhatározások. Néhány ilyet muszáj elmesélnem.

Két lájkpozitív, ” unokám születet” - megosztás között egyszer csak megjelent egy fiatal informatikus oldala, a Dagadt Köcsög. A cím elsőre meghökkentő, magam sem tudtam, hogy felháborodjak-e vagy szeressem. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert vitathatatlanul azt fejezi ki, amiről szól. Nevezetesen, a Dagadt Köcsög olyan emberek társasága, akik jelentős túlsúlyukat gyaloglással, később kocogással, majd futással győzték le. Az oldal elindítója, Moós Gergely, 124 kilótól jutott el a maratonig. Egy nap, amikor egy családi eseményen régen látott rokonai már nem ismerték meg, úgy döntött, hogy lefogy. Kezdetben csak gyalogolt. Másfél év után jutott el odáig, hogy már le tudott futni egy szigetkört. Azóta sok-sok maraton van a háta mögött. Gergő Budapesten, a Nagyvárad tér közelében lakik és Óbudán dolgozik. Reggel futva megy a munkahelyére. De hosszú út vezette el idáig. Szenvedéseit leírta, s szerzett a futás ügyének máig közel kétezer követőt. „Csak a hülyék futnak! Fuss te is!” trikókban, a DK-sok minden versenyen - kicsiken és országoson - elindulnak. A kezdők először csak gyalogolva, a profik, mint az alapító Gergő, öt perc alatti kilométereket futva. Fotókat készítenek magukról, kezükben tartva a táblát, hogy hány kilótól szabadultak meg, mióta futnak. S nem ritka az 50- 60 kilós fogyás sem.

Fontos oldal? Azt gondolom, igen. Segít kiszabadulni a lustaság ördögi köréből.

Így találtam rá Lakos Juditra, aki az elmúlt öt évben hatvankét kilót fogyott. Az első húszat úgy, hogy még az étkezésén se nagyon változtatott. Tőle tudtam meg, aki végzettsége és hivatása szerint gyógypedagógus, hogy kutyás terápiával gyógyítanak autista, értelmi fogyatékos gyerekeket úgy, hogy az együttműködést visszautasító gyerekek a kutya után hajlandóak végigmászni az alagúton, gurulni a szőnyegen, s a kutya kedvéért megtesznek sok minden mást is. S hogy ez a terápia megtanulható. Fontos? Szerintem nagyon.

De így kerültem el down-szindrómás gyereket örökbefogadó családhoz és az információhoz, hogy bizony évente több down-baba is intézetbe kerülne, mert elhagyták a szülei, ha nem létezne Steinbach Éva, ki örökbefogadó szülőket keres nekik. Fontos? Szerintem nagyon.

De a Fészbukon találtam meg Mariannt is, akit egész gyerekkorában szexuálisan zaklatott, vert és éheztetett az apja. A lány vállalva, hogy elmondja pokolbéli gyermekkorát, ma már hasonló sorsú gyerekeknek segít. Levelekre válaszol, jórészt a Fészbukon. Fontos? Bizony, nagyon is.

És hasznos, én úgy tapasztalom. Persze akkor, ha az ember arra és úgy használja, ahogy kell. Mértékkel. Nem rak fel a nyaralásról százötven képet, ömlesztve, nem ír regényeket, nem lájkol és oszt meg mindent válogatás nélkül. Vagy igen. Végül is miért ne? Aki unja, nem nézi meg, nem olvassa el. Akit idegesít, úgyis letiltja.

Azt mondja az én egyik kollegám, ő bizony nincs rajta a Fészbukon. Dehogy fogja ő magát ottan kiadni, meg kitenni mindenféle tartalmaknak, hirdetéseknek. Hogy a Nagy Testvér figyelje őt.